– Anyuuu…anyuuu…
Végre eljutottam régi vágyam helyszínére és most semmi más dolgom nincsen, minthogy a festőien gyönyörű Appeninek dombjai között elterülő Arno folyó völgyében élvezzem a napokat, amelyek a pihenésről, kikapcsolódásról szólnak. Még útitervvel sem készültem, csak élvezni akarom Firenze levegőjét, Toszkána borait és Olaszország ízeit. Érezni, ahogyan a vörösbor, bársonyos puhasággal folyik végig a torkomon, mielőtt beleharapok a Margherita tésztáján olvadozó sajtba.
– Anyuuu…anyuuu…
Ismerem ezt a hangot.
Egy pillanatra tétovázom csak, mielőtt leadnám a rendelésem a kellemes hangulatot árasztó, olasz muzsikát játszó kis étterem egyik kockás abrosszal letakart asztalánál, ám abban a pillanatban, ahogy elsorolhatnám, milyen ínyencségeket szeretnék enni és inni, csak félbeszakítanak megint.
– Anyuuu…anyuuu…elkésünk a ballagásomról.
Menten kipattan a szemem, mint egy palotapincsinek. Csoda, hogy nem a padlóról kell összeszedni és a helyére illeszteni.
Szűz Mária az égben! Elaludtam!
Felugrok az ágyon, amikor rájövök, hogy odavan a bor és a pizza, minden csak álom marad. Nesze neked Toszkána! Bezzeg a ballagás nem tudott álom maradni, annak épp most kell megtörténni. Vagyis, nekem épp ezen a reggelen kellett az igazak álmát aludni.
A fejemhez kapok, mire az ujjaim beakadnak a kócos, vörös hajamba. Körülnézek a szobában, ahová a nyitott ajtón át ömlik be a fény, miután az ablakon keresztül, a redőnyt használva, esélyt sem adtam számára. Jobban is járt, utálom, amikor majd megvakulok hajnalok-hajnalán. Azon agyalok, milyen nap is van pontosan, és mivel is kell kezdeni a dolgaimat, amikor megint engem hívnak.
– Anyuuu…ébren vagy már?
Jah, a gyerek! Meg a ballagás!
Megrázom a fejem, hogy összeszedjem már magam, elvégre olyan lehetek, mint tizennyolc éves koromban, egy Körös-torokon töltött, jól sikerült éjszaka után. Közben pedig se Körös-torok nem volt, se jól sikerült éjszaka, de még pia se, meg pizza se.
– Persze, persze. Ébren, aranyom!
Tényleg fent vagyok. Eskü!
Lepattanok az ágyról, idő hiányában épp úgy marad ám az ágynemű, ahogy most van. Egy centivel sem fog arrébb kerülni, szavamra legyen mondva.
Karon ragadom a kisfiam, és úgy lövök ki a konyhába, mint egy rakéta.
Ránézek az étkezőasztalra ledobott karórámra, mert fogalmam sincs, merre lehet a telefonom, de menten elkap a szívbaj. Hogy mennyi? Megrázom, hátha mást látnék rajta, mire elejtem és az hangos csattanással a kőre esik. Lehajolok érte, de benyilall a derekam. Oh, hogy az a…! Mint egy hadirokkant, úgy sikerül végül elérnem az órát. Megfordítom. De kár volt. Kitört az üveglapja.
– Anyuuu…
– Oké, oké, tudom, ballagunk!
– Ha így haladunk, nem biztos!
A kisfiam hatéves és ma ballag el az oviból. Az én Noém! Dagad a májam, olyan büszke vagyok. Az én kincsem, olyan ügyes, olyan okos, olyan egészen elképesztően csodálatos. Az én kisfiam! Sokat készültem erre az alkalomra. Elvégre ilyen csak egyszer van. Az első nagy mérföldkő. Szervezkedtem, jöttem, mentem, intézkedtem, hogy ez a nap tökéletes legyen. Kék lufikat vettem, rendeltem a kertbe kék vattacukor árust, mert Noénak az a kedvenc színe és a kedvenc édessége. Jó, nyugi, nem tömöm egyfolytában cukros izékkel, csak ünnepnapokon rontom el a gyereket. Rendeltem egy egész városra való hidegtálat és mindenféle finomságokat. Még tortát is készíttettem, mit sem törődve az aggályoskodó rokonaimmal, akik egyfolytában azt károgták, hogy: de hát ez nem is egy szülinap. Nem szokás tortát csináltatni ballagásra. Nem szokás! Hát, mondja már meg nekem valaki, kit érdekel, mi szokás?! Én így cselekszem, mert a kisfiam imádja a tortákat, én pedig őt imádom. Úgyhogy, akinek nem tetszik, majd nem eszik belőle.
Egy pillanatra elérzékenyülök, milyen gyönyörű ez a gyerek fiú létére, majd megborzolom vékony, szőkés hajszálait a feje tetején és gyorsan leguggolok hozzá.
– Állítsuk csak fel a haditervet, mert egy kicsit el vagyunk késve! – Kacsintok rá kedvesen.
Felemeli az ujját, miközben válaszol.
– Az első, hogy megmosdunk és fogat mosunk! Te különösen, anyu!
Felnevet, mire én óvatosan belecsípek a kis karjába.
– Hékás! Tök jó a szájszagom!
– Azért mossunk fogat! – Nevetgél tovább. – Aztán öltözzünk fel, és segítek, hogy a muffinok is készen legyenek!
Oh, hogy az a…! A muffinokat elfelejtettem!
Megígértem Noénak, hogy a muffinokat én készítem, frissen, a ballagás reggelén, mert ő nem szereti, ha már megszáradnak. Soha többet nem ígérgetek hülyeségeket, Isten engem úgy segéljen!
– Oké! Akkor vigyázz, kész, tűz, rajt!
Majdnem futásnak eredek a fürdőbe, mert a verseny mindig bejön, de Noé csak áll egyhelyben. Pont most tétovázik, amikor rendkívüli módon pattognunk kellene. Hátranézek rá, de nem szól semmit, így kénytelen vagyok megint én szólni.
Értetlenül kitárom a karom.
– Most meg mi van?
– Ehhez már nagy vagyok!
– Mihez is?
– A vigyázz, kész, tűz, rajthoz! – válaszol és felszegi az állát, ahogy elhalad mellettem, hogy elfoglalja a fürdőszobát.
Vagy úgy!
– Én kérek elnézést, kisfiam!
Szó se róla, ma elballag és iskolás lesz. Lehet, cseppet már tényleg gáz a versenyzős dumám. De mikor kicsi volt, mindig bejött, bár leginkább arra használtam, hogy én haladni tudjak, mert egész életemben utáltam, ha valaki elkésik. Csakhogy, mióta Noé megszületett, én oda is késve érkeztem, ahova be sem voltam még jelentkezve.
Úgy mosom a fogam, mintha az életem múlna rajta. Miközben Noét öltöztetem, a telefonom próbálom keresni, de mire végre megtalálom, nyugtáznom kell, hogy le van merülve. Istenem, miért büntetsz?! Gyorsan feldugom a töltőre, majd úgy, ahogy vagyok, a konyhába viharzok, bekapcsolom a mesét, és már pakolom is az asztalra a sütinek valókat.
– Anyu, koszos lesz az ingem!
Valóban! Utána kellett volna csak feladni az inget!
Egyetlen szó nélkül kigombolom és ráadok egy pólót, aminek nem számít, ha baja lesz én meg pizsamában, kócosan, smink nélkül töröm fel az első tojást a tálba. Életemben ilyen fürgén még nem mozogtak az ujjaim. Ebben a pillanatban egy sztárcukrász is csak irigykedve pislogna. Noé ugyan többet árt a segítséggel, mint használ, de soha nem mondanám neki, hogy menjen be játszani. Nagyjából ott tartunk, hogy mindegy mennyit késünk, ennek a ballagásnak már lehet így is, úgy is annyi. Mindegy, majd végigjárja a csoportokat egyedül. Az is valami.
Ahogy bedobom a sütőbe a kikevert tésztát, már a fürdőbe menet ledobálom magamról a pizsamámat. Egyik kezemmel már bontom a kócos tincseimet, miközben a másikkal már fogom is a sminkecsetet. Pár perc alatt szinte topmodell külsőm lesz, de ezt, minden túlzástól mentesen állítom, csak annak köszönhetem, hogy fénykoromban versenytáncos voltam, avagy annak hazudtam magam, és áldom az eszem érte, mivel megtanultam, hogy kell percek alatt a romokból várat építeni. Mint egy hurrikán szelem át a szobát, és Noét is segítségül hívva öltözök fel, bár kezdek pipa lenni, hogy egyik pillanatban azt mondja vegyem a zöldet, a másikban meg azt, hogy inkább a fekete ruhát.
Jó, mindegy, a lényeg, hogy pucér ne legyek!
Mire mindketten harcra készek vagyunk, a muffinok is kisültek. Gyors kikapom őket a sütőből a kisszoknyámban, de véletlenül rosszul fogom meg a forma szélét.
– Aú! B… meg! – ordítok fel gondolkodás nélkül.
– Nagyon fájt, anyu?
Az anyura észhez térek, és rápillantok Noéra.
– Azt akartam mondani, hogy oh, a fene vigye el!
Erre Noé csak bazsalyog.
– Anyu, tudom, hogy nem ezt akartad mondani. Csúnya szót mondtál, de, hogy ne késsünk el még jobban, elég lesz a ballagás után bedobnod a kétszázast a perselybe.
Veszett fejsze nyele volt azt gondolni, hogy majd Noé pénze csappan meg a csúnya beszéd perselytől. Azóta vagyok csóró, mióta ezt a szabályt bevezettem.
– Köszönöm, ez igazán kedves tőled!
Kidobálom egy tálra a muffinokat, úgyis hamarosan itt lesznek a dekorosok és az étterem is hozza az ennivalót. Az én legjobb barátnőm elvállalta, hogy mialatt mi elballagunk, ő kinyitja a házat és mire hazaérünk, haptákban állva vár minket a kertben a parti.
– Indulás! – kiáltja el magát Noé, mire feladtam rá újra az inget.
Bedobálom a táskámba a cuccaim, majd belegyömöszölöm a lábam a magassarkú cipőmbe. Felkapom a kulcsom, zárom az ajtót és nyitom is a kocsit. Ajj, a virág!
– Noé, szállj be, mindjárt jövök!
– Ülhetek elől?
– Nem!
– Miért?
– Mert csak hatéves vagy!
– De miért?
– Arról nem én tehetek, hogy csak évente egyet öregszel!
Végre kinyitom az ajtót, keresem a virágot, amikor eszembe jut, hogy anyám hozza, mert nem akartam, hogy Noé meglássa. Jó, semmi baj, ezt most úgysem látta senki.
Kezdem elölről, hogy bezárom az ajtót, de most ezt követően be is pattanok a kocsiba. Próbálom az úton számba venni a dolgokat. Mennyi az idő?! Ránézek az autó kijelzőjére, és nyugtázom, hogy van még négy percünk. Nincs para, az ovi két percre van. Kisváros, ezennel megáldalak!
Virág anyámnál, pipa, Noén ing van, fekete gatyával, pipa. Rettentően melegem van, a hajamon csak kicsit segített a fésű, a sminkem már elkenődött, izzadok, de a lényeg, hogy itt vagyok, kész vagyok, pipa. A barátnőmnél a pótkulcs, muffinok készen, lufik, ebéd, torta megy a házhoz, pipa. A telefonom! Agyalok, ha visszafordulok az plusz egy perc, onnan újabb egy, hogy kizárjam a házat, bemenjek és megint bezárjak, majd két perc az ovi. Oké, a telefon ott marad, ahol hagytam. Voltak már nagyobb bajok is az életben. De akkor, hogy posztolok a gyerek ballagásáról?! Jézusom! Ha nem posztolom, azt hiszik, el sem ballagott. Majd anyáméról! Azért vettünk neki okostelefont, hogy fotózni tudjon. Oké, akkor a gyerek ballagási képei is pipa. Így jár, aki egyedül neveli a fiát.
Bekanyarodok az ovi utcájába, mire meglepetésemre, de parkolót is találok és egy árva lélek sincs sehol. Noé persze azonnal megszólal.
– Tudtam, hogy elkésünk. Már mindenki bent van és ballag, én meg maradhatok még egy évet az oviban.
– Nem, nem! Mész a suliba, ballagás ide vagy oda! Na, pattanj ki nagyfiú!
Úgy rohanok a fiammal kézen fogva, hogy a kenyaiak sem mernének kiállni ellenem, mindezt magassarkúban, sminkben, kisszoknyában. Szuperanya vagyok, erről innentől kezdve ne legyenek kétségei senkinek!
Szinte átesünk Noé csoportszobájának küszöbén, úgy mondom hangosan:
– Itt vagyunk! Itt vagyunk! Most már ballaghatunk!
Majd megfulladok úgy lihegek. Noé kezét már az előbb elengedtem, hogy beállhasson a sorba. A térdemre támaszkodva próbálok nem itt helyben összeesni végkimerülésben, amikor az egyik óvónő hangját hallom.
– Sára, minden rendben?
– Persze, csak féltem, hogy elkésünk. Márpedig, a ballagásról elkésni tényleg kellemetlen lenne.
Lassan felemelkedek, miközben még mindig levegő után kapkodok.
– Sára, elnézést! – mondja, miközben én értetlenül végignézek az üres termen. – A ballagás holnap lesz!
