Az Összezárva novella-sorozatos 2020-ban Belle zárt csoportjában megjelenő írás, mely a karantén alatti időben ingyenesen volt letölthető, ezzel is könnyítve az akkori nehéz időszakot. Az Összezárva novella-sorozat a Hazugok folytatása, a regény olvasása nélkül nem állja meg a helyét.
1.
Hugo
– Maradj itthon! Nem viccelek! – parancsolok rá Reára, és felemelem a mutató ujjam nyomatékosítás végett, mert az elmúlt napokban kezdtem kételkedni a menyasszonyom épelméjűségében.
Felpukkadva csípőre vágja a kezét. Már látom, hogy ebből megint vita lesz. Milyen meglepő?!
– Haza akarok menni! Nem tarthatsz itt engem, mintha a foglyod lennék! – éles hangja egyre jobban bántja a fülem.
Veszek egy mély lélegzetet, mert ha leüvöltöm – amit mellesleg kurva szívesen megtennék –, nem vagyunk előrébb. Még az is lehet, ha teljesen elmegy az esze, hozzám vágja a gyűrűt és közli, hogy nem jön hozzám.
– Figyelj, bébi! Emlékeztetnélek, hogy már ez az otthonod! – elég egyértelmű hangnemben társalgok.
Csodálkozom is, hogy Reának még nem jutott eszébe felpofozni a lekezelő flegmaságom miatt, de minden valószínűség szerint tudja, hogy hol a határ. És a pofozkodás azon a határon jóval túl van. Nem vagyok vevő az ellenkezésre. Fáradt vagyok, alig alszom, és annyi munkám van, mint soha életemben. Épp erre az értelmetlen feszkóra nincs szükségem, mikor épp kihal az ország fele.
Elfordulok Reától és az előszoba felé tartok, de hallom, ahogy utánam csoszog a műanyag talpú mamuszával a lábán.
– Ha neked tiltanám meg, hogy lásd az apukádat, te minden bizonnyal nagy ívben leszarnád az akaratomat.
A faszom ki van! Megpördülök, és csak rámordulok.
– Úgy viselkedsz, mint valami öt éves hisztis kislány. Szerinted poénból zárták le a magyar határokat? Térj már észhez! Be se engednek minket az országba! Mellesleg, ha elfelejtetted volna, Spanyolországban már kijárási tilalom van.
– Én magyar állampolgár vagyok! Én elmehetek! És látni akarom a szüleimet! Azonnal! – visítja.
Mintha nem lettem volna már eddig is mocskos nyűgös, még dobbant is egyet a lábával. Pedig hányszor elmondtam már, hogy egyszer eltöröm!
– Tudod mit! Akkor eredj! Menj, fertőzd meg a családod, ha ilyen felelőtlen vagy!
Látom, ahogy flegma kijelentésemre tátva marad a szája. Mivel további kommunikációnak semmi értelmét nem látom, ezért egyszerűen hátat fordítok, kilépek a házból és becsapom az ajtót magam mögött. Beismerem, hogy a problémamegoldó képességünk egyelőre nem javult sokat, de most nem érek rá arra, hogy hülyeségeken vitázzak. Van annál nagyobb bajunk is, minthogy Rea utazgatni akar össze-vissza.
Beülök a Mercimbe, indítok és gázt adok. Még szinte ki se kanyarodok a feljárónkról, mikor a kihangosítón keresztül Manuel első csörgésre felveszi a telefont.
– Hogy állunk? – kérdezem azonnal.
– Újabb ötvennégy halálozás, és kétezernégyszáz fertőzött regisztrálása.
– Baszd meg! – ennél nem sok kifejezőbb szó jut eszembe a hallottak után.
– A kormány kikérte az akadémián tanulókat is és a katonai egységhez csatolja őket, de már elküldték neked a rendeletet és a teljes névsort, feladatkörökre kitérve.
Az akadémiát pár évvel ezelőtt hoztuk létre, azzal a céllal, hogy Spanyolország legjobb testőreit képezhessük ki már fiatal kortól. A katonasághoz hasonlítanám, csak ez magánkézben van. Ettől függetlenül természetesen az állami kérés nem megtagadható. Ilyen helyzetben pedig különösen, bár azt vitatom, hogy az akadémia újoncai mennyire vannak felkészülve egy ilyen világjárvány következményeinek kezelésére. Hülye vagyok? Erre senki nincs felkészülve, mindegy az, újonc-e vagy se.
– Rendben. Nemsokára beérek és átnézem. Apám? – érdeklődöm tovább.
– Már bent van az igazgatótanácsi ülésen.
Apám az elmúlt napokban folyamatosan tárgyalt. A szállodát átmeneti válságkórházzá alakítja. Aggódom érte, mert nem fiatal és mivel nem hajlandó abbahagyni a munkát, nagymértékben ki van téve a fertőzésveszélynek. Próbáltam rávenni, hogy szarjon az egészre, ő már mindent megtett az emberiségért, amit meglehetett, és itt lenne az ideje, hogy magával törődjön. Otthonról is el tudja végezni azokat az intézkedéseket, melyekkel segíthet másoknak, ha ez a kívánsága, de határozottan elutasította. Szerinte a példamutatás nem abból áll, hogy elbújunk, hanem abból, hogy akinek lehetősége van, akár élete árán is megteszi a szükséges intézkedéseket. Ő pedig ezt kötelességének érzi. Mondanom sem kell, hogy nem értünk egyet, de nem ez lesz az a pillanat, amikor ellenszegülök, pláne, hogy látom, mennyire szívvel-lélekkel próbál harcolni az országért, a nemzetért és minden egyes spanyol emberért.
Nem úgy, mint Rea! Őt aztán nem érdekli se Isten, se ember, csakhogy végre hazamehessen. Már attól fent vagyok a plafonon, hogy azt mondja: Haza. Szívesen ráordítanék, hogy mit gondol, most hol a faszomban van, de próbálom türtőztetni magam, mert abból még a házasság előtt válás lenne, az pedig nem célom. Rosszul esik, hogy örökké ezt a hülye szót harsogja, miközben ő már velem él, ebben az országban. Ezt kellene otthonának tekintse, pláne, hogy nem is csípi a magyar népet. Vagyis a mentalitásukat… meg a negatívizmusukat… meg a mit tudom én még milyen tulajdonságaikat nem. A lényeg, hogy ahelyett, hogy örülne, kiszabadult onnan, épp egy világjárvány kellős közepén enné oda vissza a fene. És elvárják tőlem az emberek, hogy ne őrüljek meg. Apámat se lehet nyugalomra inteni, meg a nőmet se. Bezzeg tőlem pont ezt várná mindenki.
Az egész utat végigtelefonálom. Konferenciabeszélgetésben egyeztetek a térségvezetőimmel az aktuális helyzetről. A kormány döntései miatt több emberünk nem tudja ellátni a cégünkön belüli munkáját. Az intézmények bezárásával a női alkalmazottaink közül szinte mind fizetett szabadságra ment, mivel többük kisgyermekes családanya, nem lehetnek otthon, őrizetlenül a gyerekek, az apáknak pedig még az esetek nagy részében dolgozni kell. A kormány több ízben felkért, hogy az embereim bocsássam a nemzet szolgálatába, így a magánmunkáink többségét egyetlen szempillantás alatt elveszítettük, de képtelenség annyi embert őrizni, mint amennyi valóban rászorulna. Habár most nem én irányítom a testőrségemet, ugyanannyi munkám van vele, mint előtte. Vagy még több. A csoportbeosztásukról ugyanúgy mi gondoskodunk, ahogyan előtte, hiszen a képességeikkel nálunk jobban senki nincs tisztában. A változás csak annyi, hogy a végső feladataikat, melyeket végre kell hajtaniuk, nem én adom utasításba. Bár, ha jobban belegondolok, nem is baj, mert ha én szabnám meg a teendőket, lehet, már ennél is több halott lenne, mivel késlekedés nélkül megparancsolnám, hogy bárki, aki ki meri dugni egyetlen végtagját is a kapun, azt abban a pillanatban lőjék lábon. Ha mindenki időben felfogta volna ennek a veszélynek a súlyát, ami ránk nehezedett most nem itt tartanánk.
Az olaszok elestek, mint valami kibaszott háborúban, és Európa többi országa is megsebesült, velünk együtt. Most csak annyi a különbség, hogy végre mind egy oldalon állunk, és nem egymást gyilkolásszuk, bár ahogy némelyik elmebeteg viselkedik, néha az a gyanúm, hogy valójában megint ember emberre fogott fegyvert. Viszont arról egyelőre nincsenek elképzeléseim, hogy ebből miként áll fel az emberiség, de most csak lépésről-lépésre haladjunk. Az is bőven elegendő. Anyagias ember vagyok, de ez nem az a pillanat, hogy azon tanakodjak hány millát buktam csak az elmúlt pár órában, tudván, hogy lesz, akinek enni sem lesz miből. Jelen helyzetben örülök, ha tudok segíteni, és igyekszem figyelemmel lenni a környezetemre. Nem akarok eltemetni senkit sem.
Ezért is jöttem el otthonról, mert igaz, hogy az elmúlt napokban szinte mindent megtettem annak érdekében, hogy ha eljön az ideje, tudjam végezni a munkámat home office-ban, de ha most ott maradok, Reát biztos, hogy még ebéd előtt belefojtom a medencébe.
Az Isla de Paz mélygarázsába állok és a lifttel egyenesen a szállodán belül lévő irodámba megyek, ám legnagyobb meglepetésre, beléptemkor apámmal találom magam szembe.
– Apa! Neked nem az igazgatótanács ülésén kellene lenned? – ráncolom össze a homlokom.
Hátradől a terebélyes forgószékemben és komoly ábrázattal méreget.
– Ott voltam, amíg fel nem hívott a repülőgép társaság egyik alkalmazottja, hogy Mr. Ortega magángépét valaki igénybe kívánja venni.
Hát, beszarok mindjárt!
– Ezt most nem mondod komolyan?
Apám tekintélyt parancsolón előredől és könyökével az asztalra támaszkodik.
– Miért vagy meglepve? Leleményes menyasszonyod van!
– Nem is tud helikoptert vezetni – förmedek rá apámra, nem mintha ő lenne a hibás.
A jelenlegi helyzet ugyan nem kívánja meg, de ez annyira nonszensz, hogy még apám is elvigyorodik.
– Természetesen, pilótával kívánta igénybe venni.
– Most lett elegem! Hazamegyek és agyonvágom, esküszöm az égre! – dühödöm fel. Megint.
Már épp fordulnék is ki az ajtón, mikor apám nyugodalomra int.
– Tudod, fiam, azt hittem, már rájöttél, hogy Reát nem lehet betörni. Attól, mert bizonyos dolgokat feladott érted és a közös életetekért, az nem jelenti azt, hogy a habitusa vagy a temperamentuma megváltozott volna.
– Apa! Ez nem habitus kérdése! Ez egész egyszerűen faszság! Az emberek hullnak, mint a legyek és most a világ szólít otthon maradásra mindenkit! Neki meg épp most támad kedve utazgatni. Normális szerinted?
– Talán, ha megpróbáltad volna az érveidet felsorakoztatni, akkor nem így viselkedne.
Kezdődik!
– Én próbáltam, de nem értette meg! – válaszolom nemes egyszerűséggel.
– Úgy hallottam, nyomkövetőt raktál a bokájára éjszaka, míg aludt – apám mindent tudó arckifejezése egyre idegesítőbb.
– Azt csak elővigyázatosságból tettem! – emelem fel a mutatóujjam.
– Fiam, hány éves is vagy? És elvárod Reától, hogy ne akarjon már csak azért is hazamenni?
Ez a szó végérvényesen kiveri nálam a biztosítékot. Bebaszom az ajtót, ami eddig nyitva volt, és úgy apámra förmedek, mint még talán soha.
– Hányszor kell még elmondanom, hogy neki már ez a kibaszott otthona?
Apám teljes higgadtsággal ismét hátradől a fotelban, de ezúttal a karfán nyugtatja a kezét.
– Tehát ez a bajod! Hogy nem ezt tekinti otthonának.
Fújok egy nagyot.
– Egész álló nap mást se hallgatok, csakhogy haza akar menni. Haza. Haza. Haza – minden szónál emelkedik a hanglejtésem, mintha csak Reát utánoznám.
Szánalmasnak tűnhetek! Nem mintha érdekelne.
– Miért, szerinted minek kellene hívnia az otthonát?
– Honnan tudjam? Magyarországnak, vagy a faszom tudja. Amúgy meg alig várta, hogy eljöjjön onnan, most meg örökké vissza akar menni.
– Ezt eléggé eltúlzod, fiam! Rea míg világ a világ magyar lesz. Annak született és egyszer, ha eljön az ideje, akként is fog elhunyni. A szeretett szülei szintén a magyar nemzet szülöttei. Természetes, hogy fáj látnia, ami épp a világban történik. Ami az ő országában, az ő szeretteivel is történik.
– Az most mindenkinek fáj – egészítem ki, mert nincs ember a földön, akire ez ne lenne hatással.
– Leülnél egy kicsit?
– Eszemben sincs! Hazamegyek, és felnégyelem a menyasszonyom a repcsis húzás miatt! – vágom rá a választ.
Kurva pipa vagyok, de leginkább azért, mert elképzelni nem tudom, honnan jönnek ennek a nőnek ezek az elképesztő ötletei. Mindig meglep valami eget rengető baromsággal, és akármilyen kilátástalan is, és akármennyire egyértelmű is, hogy nem tudja végrehajtani, azért megpróbálja. Jó, a kitartása csillagos ötös!
Apám felegyenesedik és kihúzza magát.
– Fiam, én mindig arra vágytam, hogy lássam a boldogságod annak a nőnek az oldalán, akit párodul választasz. De azt nem gondoltam, hogy engem ez tesz majd a sírba!
– Egek! Ne mondj már ilyet, apa! – úgy meglepődöm, hogy még a szemem is kikerekedik, mire elmosolyodik.
Már azt hittem, komolyan beszél!
– Nagyon kedvelem Reát! A lányommá fogadtam, de nem akarok mindig villámhárító lenni. Persze, ha Rea szülei itt lennének, ebből minden bizonnyal átvállalnának valamennyit, de nem bánnám, ha valahogy kijönnétek egymással, főleg ha együtt akarjátok leélni az egész életeteket.
– Persze, hogy együtt akarjuk! Ez nem képezi vita tárgyát soha! – vágom rá azonnal, de amikor apám nem válaszol, csak méreget, folytatom. – És nagyszerűen kijövünk egymással! – vonom meg a vállam. – A vitáink nem befolyásolják az érzelmeinket, legalábbis az enyémeket biztosan nem. Megőrülök attól… vagyis azért a nőért. Mi ilyenek vagyunk és kész.
Apám végre felnevet.
– Viharos egy kapcsolat az biztos. Viszont szeretnélek megkérni, hogy légy egy kicsit megértőbb vele és vedd le a nyomkövetőt a bokájáról!
– Azt azért kapta, mert az este rám zárta a szauna ajtaját, miközben én bent voltam. Meg is fulladhattam volna. – Tárom szét a karom.
Áldozat vagyok!
– De nem fulladtál meg! – replikázik rá az öreg.
– Mert kirúgtam az ajtót, apa! – most már az én szám is vigyorra húzódik, mert így végiggondolva valóban elég vicces ez a kis harc köztem és Rea között.
Apám összeráncolja a homlokát, miközben megkerüli az asztalt.
– Ha értesüléseim nem csalnak, azért zárt be a szaunába, mert elloptad az összes iratát és okmányát, nehogy el tudjon utazni Magyarországra, majd bezártad a széfbe, aminek a kódját csak te tudod!
– És arról is beszámolt a kisasszony, hogy a pisztolyommal lövöldözte a széfet, mert vissza akarta őket szerezni? – kérdezem gúnyos vigyorral az arcomon.
– Kellett neked megtanítani lőni! – reagál.
Igaz! Jó nagy fasz voltam!
– Verekedni nem fogom megtanítani, arra mérget vehet mindenki!
Apám megpaskolja a vállam hátulról, mert mi is tartjuk a megfelelő távolságot, majd sóhajt egy nagyot. Érzem, ahogy egy pillanat alatt megváltozik a hangulat a helyiségben.
– Amikor anyád beteg volt, el sem mozdultál mellőle. És milyen jól tetted, fiam! – hallom, ahogy szaggatottá válik a légzése. – Habár nem tudhatjuk ki éli ezt túl és ki nem, azzal tisztában vagyunk, milyen érzés a félelem. Mi már tudjuk milyen félni attól, hogy elveszítjük a szeretteinket. Reának ez az első, amikor valóban a húsába vág a felismerés, hogy az ő szülei sem halhatatlanok. Ráadásul tudatosodott benne, hogy mekkora távolságok választják el őket egymástól.
– De ha otthon lenne, akkor sem szabadna, hogy érintkezzen a szüleivel. Megbetegítheti őket! – mondom, és ezt valóban így gondolom. – Azt alig tudná elviselni, apa! Mi mások vagyunk, de Rea olyan érzékeny. Megszakadna a szíve, ha nem ölelhetné át az anyukáját. Ha nem adhatna neki egy puszit. Még nincs ilyesmire felkészülve.
Jelenleg egyikünk sem fertőzött ugyan, de egy utazás során ez nagy eséllyel változhat meg.
– Erre nem is lehet felkészülni, fiam! De talán, ha nem parancsolgatnál neki örökké! Kivételesen mi lenne, ha leülnétek, és megosztanátok egymással a félelmeiteket? Az embereknek nem dirigálásra és kioktatásra van szükségük a nehéz helyzetekben, hanem iránymutatásra. Higgadtságra és támogatásra. Összefogásra és szeretetre. Őszinteségre és beszélgetésekre. Egymásra! Hidd el, most semmi más dolgod nincsen.
2.
REA
– Hello, anyu! Bocsi, de most nem érek rá! – kiabálom a telefonba, amit a hívás fogadásával egy időben, kihangosítva az asztalra teszek.
– És mégis milyen halaszthatatlan dolgod van karantén idején, kislányom? – érdeklődik eltekintve attól, amit amúgy megjegyeztem neki.
– Fűrészelem a lábam!
Hallom, ahogy megakad a levegője egy pillanatra, de egész gyorsan újra magára talál.
– Ezt elismételnéd?
– Fűrészelem a lábam egy kenyérvágó késsel! Nem olyan nagy dolog, ne aggódj! – válaszolok félvállról, bár nem látja, de még legyintek is egyet a levegőbe a nagy késsel.
– Ööö…kislányom, minden rendben veled?
– Már miért ne lenne? – csattanok fel, mert mostanában az az érzésem, mintha ufókkal beszélgetnék.
Akárkinek akármit is mondok, minduntalan csak visszakérdezgetnek, és azt firtatják, jól vagyok-e, vagy az eszem a helyén van-e. Nem is értem, miért tőlem kérdezi ezt mindenki, nem én szereltem nyomkövetőt egy másik ember lábára.
– Figyelj csak! Mi lenne, ha letennéd a kenyérvágó kést, és elmesélnéd mi történt?
Felpattanok a kanapéról, ahol eddig ültem, lecsapom a kést az üvegasztalra azt remélve, hogy betörik, és Hugo agyvérzést kap, de masszívabb, mint hittem. Még csak meg se repedt.
– Köcsög asztal, azt hittem, a barátom vagy!
– Most egy asztalhoz beszélsz, Rea? – hallom anyukám kérdő hangját a vonal túlsó végéről.
– És akkor mi van, ha egy asztalhoz beszélek? Nem lehet? – felelek kérdésre kérdéssel, megjátszott sértettséggel igazából sipítozva.
– Végül is akkor van baj, ha válaszol, nem igaz?
Na, ez már több a soknál.
– Anya! Nem vagyok bolond!
– Akkor miért viselkedsz úgy? – replikázik rögtön.
– Mert Hugo nyomkövetőt szerelt a lábamra, hogy ne mehessek haza hozzátok.
– Nagyon jól tette!
– Te kinek az anyukája vagy? – kiabálom felháborodva.
– Mindkettőtöké! – teljes természetességgel vágja rá a feleletet. Nem ezt a választ vártam, ha őszinte akarok lenni, de egy cseppet sem esik rosszul. – Hugónak már nem adatik meg, hogy hazamenjen az édesanyjához, ahogy az sem, hogy láthassa vagy beszélhessen vele. Azzal, hogy téged választott, én fiamnak fogadtam, és ha bármikor szüksége van anyai tanácsra, én tárt karokkal fogadom. Te is lehetnél megértőbb egy kicsit.
Most esik csak le.
– Hugo felhívott téged, hogy elmesélje, bolond vagyok?
Az eszem elmegy mindjárt, de most tényleg!
– Nem egészen így történt!
– Árulkodós! Milyen férfi az ilyen?
– Értelmes? – nevet fel anyukám a kérdésével egyszerre.
Őt minden bizonnyal szórakoztatja a köztünk dúló harc Hugóval. Meg is értem, nem az ő lábát kell kenyérvágó késsel leamputálni.
– Jézus Mari, anyu! Hogy lenne már értelmes az, aki nyomkövetőt tesz a lábamra, míg alszok? Legalább szemtől szembe támadott volna!
– Mint te? Úgy hallom, megtanultál lőni, de célozni nem – hangja korához képest igen csipkelődősre vált.
– Ami késik, nem múlik édesanyám. Meglátod, ha eltalálom bajban lesz a nagy Hugo Ortega!
Még a mutatóujjam is felemelem a hatás kedvéért, no, rajtam kívül nem látja senki. Nem baj, a magam megnyugtatására szolgál.
– Figyelj, kislányom! – vált ismét komolyabb hangnemre anyukám. – Nekünk is az a legjobb, ha otthon maradsz és vigyázol magadra. Mi ki sem mozdulunk a lakásból, és ha haza is jutnál, gondolod, hogy mernél a közelünkbe jönni?
Felsóhajtok, mert ezen sokat agyaltam már.
– És ha történik veletek valami? Itt már majdnem hatezer áldozata van a vírusnak. Borzasztóan aggódom.
– Ez most egy normális folyamat. Érthető, hogy ez van benned. Jelenleg az egész világ egy emberként aggódik, de azzal, ha hadakozol Hugóval, csak nehezíted a helyzetét. Neki dolgoznia kell, ő nem tud otthon maradni, mint te, vagy mi.
– Pont ez az! Ha veszekszek vele, többet van itthon! Ha jó fej vagyok, akkor csak ad egy puszit és elmegy dolgozni. A hisztimmel legalább pár perccel tovább tudom itt tartani, legalábbis amíg hozzám vág egy-két sértő vagy parancsosztogatós mondatot.
– És most ez miért is cél? Csak feltartod a munkában, mellesleg pedig bármiben lefogadom, hogy az agyára mész!
– Utálom, hogy eljár dolgozni. – vallom be őszintén már jóval finomabb hangnemben. – Azt pedig, hogy Sergio úr is dolgozik, még jobban utálom. Mi lesz, ha betegek lesznek?
Az elmúlt napokban Hugo szinte szó szerint bezárt a házba, én pedig semmi másra nem tudok gondolni azon kívül, hogy mekkora veszélynek teszi magát azzal, hogy neki el kell végeznie a munkáját. Sőt, most sokkal több feladat hárul rá, mint akár egész életében. Sergio úr pedig maga a két lábon járó önfeláldozás. Legszívesebben fejbe kólintanám, hogy miért ilyen felelőtlen, hiszen Hugo már elveszítette az egyik szülőjét, én pedig nem akarom, hogy ez újra megtörténjen. Nem bírnám ki, ha szenvedni látnám. Az édesanyját évekkel ezelőtt el kellett gyászolnia, de sosem felejtem el egyikük tekintetét sem, amikor először táncoltam el a Carusót. Két erős, határozott, befolyásos férfi megtört lelke állt csak előttem azokban a pillanatokban. Minden vágyam, hogy Hugót itthon tudjam a közelemben, az édesapjával együtt. Mert itt nem érhetné őket baj.
– Várjunk csak, kislányom! Te nem is akarsz hazajönni?
Nem hát! Anya csak összerakta a puzzle darabkáit.
– Igazából nem! Mivel tudom, hogy ti óvatosak vagytok, és ki se mozdultok, az a legjobb, ha nem veszélyeztetlek titeket a látogatásommal. Ti felelősségteljesen betartjátok, amit kérnek tőletek. Otthon vagytok, nem mentek sehová és a bevásárlást is házhoz rendeléssel intézitek. Büszke vagyok rátok, anyu! Így kell ezt csinálni! Bár mint mondtam, ez nem jelenti azt, hogy nem aggódom.
– De akkor miért cirkuszolsz? Hugo azt hiszi, mindenáron haza akarsz jönni.
– Más hisztit nem venne komolyan, csak ezt! Szóval ez a taktikám – vonom meg a vállam, függetlenül attól, hogy ezt újfent nem látja, majd elterülök a kanapén amire fel is hajítom a lábam.
– Jó, ezt értem. De…
– Mit de, anya? – méltatlankodom.
– Minek a kenyérvágó kés? Nem elfér a lábadon az a kütyü, ha nem is akarsz hazajönni?
Rácsapok a homlokomra.
– Hát, nehogy már kifogjon rajtam! Nem gondolod, hogy szó nélkül tűröm, amit velem csinált. Átjárok az eszén, meglátod.
Anyukám hangosan felnevet.
– Vagy úgy! Ezt a saját magad szórakoztatására csinálod, nemde?
– Persze! Tök uncsi itthon nélküle! – helyeslek, miközben a plafont bámulom.
– Bogdán Rea, nem tudom, Hugo Ortega mit követett el élete során, hogy veled büntetik – mondja, és ismét hangosan felkacag.
Ezt biztos sokan sértésnek vennék, de én csak elmosolyodom, mert pontosan tudom, hogy ez valójában elismerés volt édesanyám részéről. Hugo Ortega mellé leleményes nő való, és ha engem jelölt mellé az élet, azt kurva jól is tette.
– Szerinted, ha a nagy kés nem válik be, mivel próbálkozzak? – adok hangot tanakodásomnak.
– Mi lenne, ha hagynád ezt az egészet, és megkérnéd Hugót kedves szavakkal, hogy vegye le rólad azt a masinát?
– Soha! – harsanok fel megint. – Azzal ő nyerne! Azt az örömet nem adom meg neki, anyu!
Kuncog egyet megint.
– Lehet, hogy ő nyerne, de te megnyugodnál és vehetnél egy kád fürdőt, később pedig kitalálhatnád, mivel üsd el a napokat azt leszámítva, hogy a vőlegényedet szívatod.
Hirtelen felülök a kanapén.
– Fürdő? Anyu, egy zseni vagy! Most mennem kell! Puszi, szertelek! – hadarom el és kilövök a kanapéról.
– Ezt meg, hogy érte…
Nem tudja befejezni, mert egyszerűen kinyomom a telefont és kirohanok a hatalmas, meseszép kilátást nyújtó kertünkbe.
Hogy nem jutott eszembe korábban! Még jó, hogy mezítláb vagyok, így nem kell bajlódnom se papuccsal, se cipővel. A medencéhez futok és minden gondolkodás nélkül, egyszerűen belenyújtom a nyomkövetővel ellátott lábfejem. Kicsit nehézkes a dolog, mert be kell hajlítani a másik lábam, de táncos vagyok, az egyensúlyom hibátlan. Benne tartom a vízben egy pár másodpercig a lábam, majd öröm és boldogság közepette kihúzom. Most elkaptalak, nagyokos! Ránézek a piros kis lámpára, ami jelzi, hogy ez a szutyok működésben van-e. Gyorsan véget ér az örömöm, mert ez a műszer is túlontúl kitartó. Sebaj, én kitartóbb vagyok. Visszadugom a lábam, de most több ideig tartom a vízben, mielőtt újra kihúzom. Semmi. Ázz már be, te aljadék! Jó, biztos több perc kell neki, hogy megadja magát. Mikor ismét a medence vizébe fojtom a lábfejem, hirtelen egy férfias hang szeli át a levegőt.
– Szabadna megtudnom, mit csinálsz, szívem?
Úgy megijedek, hogy felkapom a fejem, de az egy lábon való egyensúlyozás következtében elveszítem a kontrolt a testem felett, minek következtében egyszerűen beleesek a medencébe és elmerülök a vízben. Ártottam én neked, egyensúlyérzék? Mikor feljövök a víz felszínére, a medence szélén, a menthetetlenül jóképű vőlegényem álldogál egy világosszürke szövetnadrágban és egy felgyúrt ujjú fehér ingbe, ami a mellkasáig ki van gombolva.
– Ugye nem így voltál dolgozni? – kérdezem dühösen, miközben elkezdem taposni a hideg vizet, nehogy elmerüljek.
– Ezt meg, hogy érted?
– Tökig ki van gombolva az inged! – szidom meg, mire hahotázva felnevet.
A nap fénye beragyogja borostás, hibátlan arcát és bronzbarna bőrét. Izmos mellkasa átüt a fehér, testére feszülő ing anyagán. Azonnal felizgulok a látványra, és ezt bizony a hideg víz sem tudja enyhíteni.
– Féltékeny vagy, Cicám?
Fintorgok egyet, ám ez valójában annak köszönhető, hogy bármennyire is biztos vagyok a szerelmében, azért egyszer-kétszer elkap az ideg, hogy ezzel a kinézettel utcára megy. Naponta legalább százzal gyarapodik az ellenségeim száma, tudván, hogy bárki, aki meglátja, többségében szerelmes lesz abban a pillanatban. És még csak nem is hibáztathatom őket, elvégre én is az lettem.
Nem akarok a medencébe véletlenül elhibázott hasas ugrásomnál is szánalmasabbnak tűnni, ezért gyorsan témát váltok.
– Hogy kerülsz ide egyáltalán? Azt mondtad, csak este jössz!
– Gondoltam, megbeszélhetnénk a vitánkat. Nem szeretek úgy elmenni itthonról, hogy rosszban vagyunk.
Még mindig fölém magasodik, és a látványtól alig hallom, amit mond, mert el vagyok foglalva azzal, amiről épp álmodozom. Fenébe a képzelettel. Térjünk a lényegre!
– Szeretkezz velem a medencében! – mondom ki határozottan, és úgy nézek rá, hogy eszébe se jusson visszautasítani.
Kaján vigyor jelenik meg az arcán, de azért nem adja meg magát az első szavamra.
– Épp békülni próbálok! – kacsint rám.
– Én is – húzódik kihívó mosolyra a szám.
Hugo lassan az övéhez nyúl, és kikapcsolja, miközben kibújik a cipőjéből. Esküszöm, nincs annál izgatóbb látvány ezen a földön, mint Hugo Ortegát nézni vetkőzés közben. Az inggombok nyújtotta akadályokon egyesével siklanak végig az ujjai, miközben le sem veszi rólam a szemét. Én azonban elválasztom a tekintetem az övétől, ugyanis nem bírom ki, hogy ne vessek egy pillantást felbukkanó izmos hasára. Nadrágjától az alsóval együtt szabadul meg, így pillanatok alatt anyaszült meztelenül áll előttem. Nyelek egy nagyot. Úgy ver a pulzusom, mintha először látnám őt így. Mivel úgy gondolom, visszafordíthatatlanul kitört a harmadik világháború, csak azt kívánom, ha meg kell halnom, akkor azt így tehessem. Végigfuttatom a szemem rajta és mire újra találkozik a tekintetünk, már majdnem kiakadnak a szívem billentyűi. A medence szélébe kapaszkodva, lassan engedi bele magát a vízbe. Mikor felé úszom, már komoly az arckifejezése. Nem vagyok meglepődve, Hugo Ortegánál a szex nem játék. Amint közelebb érek, átkarolja a derekam, egyetlen mozdulattal megpördít és a medence kikövezett falához tol. A széleken körbefutó megemelt résznek köszönhetően, az ő lába leér, így magabiztosan áll előttem. A számba lihegve szól hozzám.
– Hiányoztál!
A nyaka köré fonom a karom és szenvedélyesen megcsókolom, mialatt a lábam a derekára emelve, közelebb húzom a csípőjét magamhoz. Amint megérzem a combom között a férfiasságát, a szájába nyögök. Az eredetileg fenekem aljáig érő fehér, rövid ujjú, laza ruhám most a derekamig felcsúszva, vizesen tapad a testemre. Csak a vékony bugyim választ el minket egymástól, de Hugo kezei nem restek és egy mozdulattal félrerántva azt, már belém is mélyeszti egyik ujját. A vállára nehezedve tartom magam és mozogni kezdek rajta, de nem bírom sokáig, így a testén erősen végigszántva a körmeimmel, a farka felé tartok, és mikor rámarkolok, próbálom magamhoz irányítani. Mintha Hugo is gyorsabb tempóra akarna kapcsolni, hirtelen kihúzza az ujját belőlem és átvéve az irányítást, sebesen belém hatol. Egész testem a medence falához préselődik, majd erős lökéseitől újra és újra nekifeszülök. A víz felcsapódik közöttünk, de én fáradhatatlanul csókolom őt a nyögéseim között. Egyre ütemesebben mozog bennem, amire én azonnal ráhangolódom. Ebben a tekintetben mindig kifogástalanul működtünk együtt. A testünket egymásnak szánta az ég is, ez egészen biztos. Hugo erősen markolja a fenekem, mígnem vizes kezemmel beletúrok a hajába, és egyszerre el nem élvezünk. Szeretem a gyors meneteinket is.
Hosszú percek után, egymás szájába lihegünk, mikor finoman kicsúszik belőlem. Ezt a részt utálom. Ha lenne rá mód, egész életemben, szüntelen magamban akarnám őt tudni. Szerencsére, nem távolodik el tőlem, finoman simogat a vízbe, én pedig még a lábam se fejtettem le a derekáról. A fülcimpám harapdálja, mikor halk, reszelős hangját hallom.
– Minek nyomkodtad a lábfejed a medencébe, szívem?
Hirtelen megvilágosodom és finoman eltolom magamtól. Próbálok kikászálódni a medencéből, de nem igazán sikerül. Hugo a bénázásomat látva, egyszerűen megfog és kiemelve, a medence szélére ültet. Felkapom az egyik lábam, és a nyomkövető piros kis lámpájára szegezem a tekintetem. Ég.
– Ezt nem hiszem el. Mennyi idő kell ennek, hogy elázzon és megadja magát?! – csattanok fel hangosan, mire Hugo elneveti magát.
Kezével a lábam után kap és puszilgatni kezdi. Én a medence szélén ülök, ő pedig még a vízben áll velem szemben.
– Ezért dugdosod azt a csodaszép lábfejed a vízbe? – kérdezi, és arcán megcsillannak a vízcseppek. Istenem, de helyes ez a férfi! – Nem lenne egyszerűbb megbánni a hisztidet, és megkérned, hogy vegyem le a lábadról?
– Mi? – úgy felvisítok, hogy a szomszéd városban is megrepednek a falak. – Soha, de soha! – emelem fel a mutató ujjam, hogy nyomatékosítsam a vőlegényemben, hogy én nem adom meg magam. Talpamat a mellkasára teszem. – Én nem adom fel Hugo Ortega! Ki fogom vonni a forgalomból ezt a kis kütyüdet, ha addig élek is, és te fogsz bocsánatot kérni, amiért engedély nélkül rám tetted! – az utolsó szónál váratlanul erősen megtolom a lábammal a felsőtestét, mire háttal belezuhan a vízbe.
Mikor a felszínre tör, már vele szemben állok a parton. Széles mosolyánál nem láttam szebbet ma.
– Szexi vagy vizesen! – mikor a karom keresztbe fonom a mellkasom előtt, nevetve hozzáteszi. – Az a szar a lábadon örök vízálló, csak mondom! – oktat ki kárörvendően.
Baszki! Teátrális sértettséggel hátat fordítok és elindulok a ház felé. Azért arra figyelek, hogy a távozásom közben ringjon a csípőm, nehogy már ne kínlódjon az ott a habok közt. Akkor is megtalálom a módját, hogy elintézzem ezt a kis piszkot a bokámon. Na, nehogy már azt higgye Mr. Ortega, hogy ő itt a fasza gyerek.
Mikor már majdnem elérek a fedett teraszig, hallom amint öntelt hangon ismét utánam kiállt, bár a hang közelebbről jön, mint számítottam rá.
– Kössünk tűzszünetet! Ha elnézést kérsz, amiért rám lőttél, akkor leveszem a lábadról a nyomkövetőt.
– Nem is lőttem rád! – csattanok fel, de nem fordulok meg.
– Dehogynem! Majdnem eltaláltál!
– Én a széfre céloztam! – emelem fel az ujjam, miközben átlépem az ajtót. – Arról nem tehetek, hogy nem azt találtam el! – mondom, miközben szembe fordulok vele.
Azt a rohadt! Időközben utolért, és most csurom vizesen, anyaszült meztelen áll a teraszon az ajtó előtt. Én az ajtó másik oldalán állok, már bent a házunk nappalijában. Hiába most szeretkeztünk, bármikor képes lennék újrakezdeni. Dühös tekintettel végigmérem, mert bármit is gondolok, kicseszett egy jó pasi és sosem hagynám ki az élményt, hogy láthassam meztelenül. Még akkor sem, ha pár perccel ezelőtt már megtettem ugyanezt. Az ismétlés a tudás anyja. Amint végzek a testével, az arcán lévő kaján, győzelemittas mosoly emlékeztet rá, hogy ne felejtsem el kivel állok szemben. És ha ez nem lenne elég, szavakkal is emlékeztet rá.
– Ja, és szívem! Ugye nem azért van egy kenyérvágó kés az asztalon, mert azt hiszed, az a lábadon elfűrészelhető? – harminckét fogas mosolya olyan öntelt, hogy azonnal ismét az egekbe szökik a pulzusom, csak most az idegtől. – Szívem, hidd el, nagyon szeretlek, de ennek a nyomkövetőnek az eltávolításához még te sem vagy elég kreatív.
– Most sértegetsz? – csapom csípőre a kezem.
– Csak őszinte vagyok! – nevet fel megint. – Amúgy meg lehet, kicsit sokat nézted a láncfűrészest, nem?
Oké, most lépted át a határt! Leengedem a kezem a testem mellé és szigorúan rá nézek a velem szemben álló meztelen Adoniszra.
– A te kreativitásod is igen csekély, máskülönben tudnád, hogy a nagy kést nem csak fűrészelésre lehet használni, de le is szúrhatlak vele álmodban! – Hugo arcáról lefagy a mosoly, és átköltözik az enyémre. – Úgyhogy mielőtt elalszol, nem ártana bocsánatot kérned, szívem! – az utolsó szót szándékosan megnyomom.
Megmarkolom az ajtó szélét, de mikor Hugo rájön, mire készülök, parancsolón felemeli a kezét és fenyegetve rám szól.
– Ne merészeld, Rea!
Utálja, ha valaki rácsapja az ajtót, így hát mosolyogva, teljes erőből rávágom a vőlegényemre az üvegajtót és hátat fordítok.
Ha harc, hát legyen harc, szerelmem!
3.
HUGO
Ez az ajtócsapkodás az, amit rühellek. Még a farkam is lekonyul tőle, bár az attól is megadta volna magát, hogy mostanra fázok is, mert ugyebár, egy szál pöcsben állok az udvaron csuromvizesen. Bár a medencés menetért megérte.
A teraszon kihelyezett polcos szekrényhez lépek, kiveszek belőle egy tiszta törölközőt, áttapogatom vele a testem és a derekam köré csavarom. A ruháimért megyek, majd felmarkolva újra az üvegajtó irányába indulok.
Zárva. Mielőtt arra gondolnék, hogy Rea kizárt a tulajdon házamból, adok a dolognak még egy esélyt és újra megpróbálom kinyitni, de meg se moccan. Szívat ez a nő engem? A másik szárnyához megyek, és ott próbálkozom, de ezúttal sem járok sikerrel. Mivel én magam választottam ki az egyik legkomolyabb védelmi rendszert a házba, így pontosan tudom, hogyha a menyasszonyom szánt szándékkal akar kívül tudni engem, akkor kurva sok idő lesz, hogy bejussak.
Épp azt tervezem, hogy előre sétálok a bejárati ajtóhoz, hogy megpróbáljak a kulcsommal bejutni, mikor csörög a telefonom.Először azt sem tudom, honnan jön az istenverte hang, de végül rájövök, hogy a gatyám zsebébe csúsztattam a telefonom, mikor hazaértem. Lucio az, a biztonsági főnöke apám szállodájának. Meg a házamnak. Felveszem, bár nagyon ajánlom a menyasszonynak, hogy ne az legyen a hívás oka, amire most gondolok.
– Főnök, gond van? Lezárt a biztonsági rendszer az esteponai házban, de vészhívásod sem volt és a csipogód sem jelez.
Mindjárt szétbasz az ideg! Megmondtam Reának, hogy ez az egy, amit soha nem használhat fel ellenem, hogy ez az egyetlen dolog, aminek segítségével soha, de soha nem tehet engem utcára. Erre…
– Rea kizárt a házból! – vallom be dühödten, amit Lucio csak kínos csenddel nyugtáz. Mennyire égő! – Old fel, de kurva gyorsan! – parancsolom meg.
– Ööö…az legalább tíz perc, főnök! – habozik.
– Mennyi? – most már szokásomhoz híven üvöltök a telefonban. – Mi a fasz tart rajta tíz kerek percig? Te nem valami zseni vagy, bassza meg?
– A rendszert a te kérésedre kódoltuk úgy, hogy csak tíz percenként lehessen újra aktiválni, így a világ legjobb hackerei sem tudnák azt deaktiválni tíz percnél korábban.
Annak idején én magam kértem Luciót egy olyan rendszer kiépítésére, ami vészhelyzet esetén, egy kód beütésével úgy zárja le az egész házam, hogy a legkegyetlenebb bérgyilkosok se tudjanak bejutni még akkor se, ha háttérből egy gigantikus zseni segíti őket. Erre a legmodernebb technikákkal is tíz percet tudtam csak nyerni, nagyjából ennyi idő alatt lehet feltörni a rendszert. Nem azért, mert analfabéták az embereim, hanem mert aligha létezik már manapság olyan biztonsági rendszer, melyet ne lehetne valamilyen úton módon – nevezzük nevén, kurva sok pénzzel – semmissé tenni. A Fehér házba sem azért nem törnek be nap mint nap, mert nem lehetséges, hanem mert nincs annyi pénz a világon, amiért egy ilyen bulit elvállal egy hacker. Mert eltűnni nyomtalanul a virtuális világban mocskos nehéz egy feladat, meghalni meg fasz se akar idő előtt.
Nem is volt egészen addig gond, amíg a lezáró kódot csak én tudtam. De összeszartam magam az Edgarral történtek után, és voltam akkor segg, hogy megadtam Reának a biztonsági kódot, ha ne adj Isten, újra bajba kerülnénk, neki ne eshessen bántódása. Nem mintha nem kötöttem volna az átkozott egy lelkére azt is, hogy ezek a számok olyanok, mint a kibaszott lottó ötös, vagyis nem jár mindenkinek és nem húzgáljuk ki a nyertes szelvényt úton útfélen és herdáljuk el a kincset érő vagyont faszságokra. Lám, mit ért a szóból. Az euró milliókba került védelmi rendszeremet arra használja, hogy itt a piros, hol a pirost játszadozzunk és kizárjon vele a kibaszott házamból. Tíz perc múlva halott nő lesz, Isten lássa lelkem! A francokat! Egyetlen percen belül lesz az!
– Leszarom! Azonnal nyisd ki! Nem várok egy rohadt percet se, nemhogy tízet!
– Lehetetlen, főnök!
– Mi az, hogy lehetetlen? – ezúttal úgy üvöltök bele a készülékbe, hogy a szám elé tartom.
– Főnök, te akartad úgy terveztetni, hogy ha ezt aktiválod belülről, senki, de tényleg senki ne tudjon bejutni!
– De én kint vagyok, Lucio baszd meg! Nem odabent! – fújtatok és próbálom masszírozni a halántékom, nehogy szétrobbanjon a fejem.
Egy szál törölközőben fel-alá járkálok az udvaron, mint egy bősz bika. Rea tuti, hogy rajtam röhög valamelyik ablak mögül.
– Már csak kilenc perc, főnök!
– Akkor máshogy fogalmazok, Lucio! Ha betört volna valaki a kurva házamba, és pisztolyt tartva Rea fejéhez kényszerítené, hogy használja ezt a kódot, hogy a faszba tudnám megmenteni? És ha azt mered mondani, hogy sehogy, biz’ Isten a te fejed szétloccsantom! – most olyan a hanghordozásom, amiből biztosra veszem, hogy tudja, a főnöke beszél vele, nem pedig egy tajtékzó kizárt kis papucs.
– Hát…ami azt illeti…
– Ne szórakozz velem, Lucio! Tudom, hogy minden esetre van mentőöved!
– Végül is, igen. Csak…
– Mi csak? – fogytán a türelmem.
Másodpercek telnek csak el, de én egy évnek élem meg.
– Ezt saját jogkörön biztosítottam be, és rajtam kívül senki nem tud róla. Ha elmondom, baj esetén ez már nem lesz alkalmazható, miután kiderül. Amúgy pedig nem érné meg ezt a mentőövet kihasználni, mert senki nem tart pisztolyt Rea fejéhez.
Rögtön eszembe jut, hogy annak idején azt a parancsot adtam, hogy amint a védelmi rendszer aktiválásra kerül, a ház összes kamerája a szállodában kiépített számítógépes rendszerre csatlakozzon, hogy Lucio és a biztonsági csapat azonnal láthassa, hol vagyok én és az esetleges támadóim. Ez most azt eredményezi, hogy Reát is látják. Faszomba, remélem, van rajta ruha!
– Próbáltad hívni előttem? – kérdezem.
– Próbáltam, de úgymond más elfoglaltsága van és nem vette fel.
Más elfoglaltság?
– Mi a francot csinál?
– Ööö… – hallom, hogy Luciónak nincs ínyére, hogy válaszolni kell, végül mégis megteszi. – Lakkozza a lábujj körmeit, főnök!
– Mi a kurva istent csinál? – ordítok fel.
Képes volt a legfontosabb kódot használni, ezzel ugrasztani az embereimet, csak azért, hogy kifestőnek használja a lábát? Most lett elegem. Mindennek van határa.
– Festi a lá… – nem tudja elismételni, mert nyomban közbevágok.
– Azonnal mondd meg, hogy jutok be! – olyan parancsoló vagyok, hogy Lucio megadja magát.
Hallom, ahogy a vonal túlsó végén sóhajt egy nagyot. Rea most játszotta el Lucio bizalmát – is –, arra mérget veszek. Senki sem szereti, ha a munkájával baszakodnak. Pláne, miközben fél Spanyolország haldoklik a koronavírusban. Látszik, Rea mennyire nincs tisztában a tettei súlyával.
– A ház jobb oldalsó ablakai közül a hármas számúra telepítettem egy programot, amely vészhelyzet esetén feloldható, de kívülről puszta kézzel azt sem lehet kinyitni, mivel zár csak belül van.
– Vagyis? – értetlenkedek.
– Az az ablak a ház egyetlen olyan üvegfelülete, ami nem golyóálló, de a megrongálása több ezer eur… – nem tudja befejezni, mert rácsapom a telefont.
Futva kerülöm meg a házat. A feljárón álló kocsim ajtaját úgy tépem fel, hogy majd kiszakad, és a kesztyűtartóból előveszem a pisztolyom. Gondolkodás nélkül odaszaladok a Lucio által megadott ablakhoz és egyszerűen átlövöm.
Próbálok az ablakon keresztül bemászni, de akárhogy vigyázok, felsértik a bőröm az üvegdarabok, amik miatt fel is jajdulok. Kikészít ez a Pedikűröske, be kell törnöm a saját házamba miatta. Épp leugrom a padlóra, mikor Rea hangja csattan fel mögöttem.
– A szívbajt hoztad rám, elment a józan eszed? – sipítozik, és amint rápillantok, látom elsápadt arcát.
Beijedtél, mi?! Megérdemled!
– Nekem ment el a józan eszem? Mi a faszért lakkozgatod a körmödet? Ez nem játék, Rea – mondom, és a sebeim kezdem nézegetni. – Megmondtam, mennyire fontos az a rendszer. Nem játékra van, baszd meg!
Szerencsére a vágásaim nem túl mélyek, de rohadt mérges vagyok.
– Tudom, de elfelejtettem a kódot. Próbáltam emlékezni, de annyira megijedtem, hogy nem jutott eszembe, de szerencsére meghallottam a hangod és megnyugodtam, hogy te vagy az – úgy hadarja, hogy alig értem.
Rákapom a tekintetem döbbenten, még mindig hulla sápadt és most veszem csak észre, hogy remeg.
– Miről beszélsz?
– Te miről beszélsz? Azt mondtad használjam azt a kódot, ha megijedek vagy valami történik. Halottam a lövést, a falra szerelt dobozhoz szaladtam, de nem tudtam beütni, mert nem jutott eszembe.
– Nem ütötted be a kódot? – kérdezem megrökönyödve.
– Mondom, hogy elfelejtettem.
Ha nem Rea zárta le belülről a házat, akkor…
Abban a pillanatban hozzá ugrom és a karját elkapva akkorát rántok rajta, hogy ennek biztosan nyoma marad, ám lassítás nélkül a falhoz vágom, de ahogy nyüszítésre nyitná a száját, én erősen befogom és elé állok. Látom Rea rémült tekintetét és elátkozom magam, amiért megint figyelmetlen voltam, és azt hittem, képes lenne kizárni a közös otthonunkból.
A kilőtt ablakon beszűrődik a telefonom csengőhangja. Holt biztos, hogy Lucio hív vissza, hogy tudassa, időközben a kamera segítségével rájött, hogy a veszély már nem kintről veselkedik ránk. Már én is rájöttem.
Még mindig Rea száján a kezem, mikor halkan suttogni kezdek hozzá:
– Maradj csendben, szívem! Már bent vannak a házban!
Nem hiszem el, hogy nekünk nincs egyetlen olyan normális, nyugodt hétköznapunk se, mint bárki másnak. Átlagos életet akarok élni. Mielőtt ezt a gondolatot továbbvinném a fejemben, lassan lecsúsztatom Rea szájáról a kezem és hang nélkül kérdezem tőle:
– Hol a pisztolyod?
Akkora szemekkel mered rám, hogy attól tartok elájul, mint amikor Edgar a fejéhez tartotta a puskacsövet, de szerencsémre egész gyorsan válaszol.
– A hálóban – suttogja.
Egy fegyverem van kettőnknek. Szét kell válnunk! Remeg a gyomrom, hogy valami baja lesz. Utálok félni, mielőtt őt megismertem már megtanultam ezt az érzést felszámolni.
– Jól figyelj rám, szívem! – mondom csendben, de határozottan. – Fogd ezt, és zárd be mögöttem az ajtót. A másik falhoz húzódj, ahonnan az ablakra és az ajtóra is rálátsz. – A mosókonyha, aminek az ablakát belőttem nem nagy, így ha Rea céloz, simán eltalálja a támadóját. – Bárki is töri be az ajtót, egyszerűen lelövöd! – épp felszisszenne, de ismét a szájára tapasztom a kezem. – Ablak vagy ajtó, mindegy! Nem gondolkozol, csak lősz, megértetted?
Mikor bólogatni kezd, újra elengedem és a testem is eltávolodik az övétől, mivel eddig szinte fogva tartottam a falhoz préselve.
Mielőtt elindulnék, utánam szól halkan:
– És ha te jössz be az ajtón?
Rápillantok, és látom, hogy még mindig falfehér, és aggodalom árad a tekintetéből.
– Bárki jön be az ajtón, lelövöd! Nincs kivétel!
Látom rajta, hogy most normális esetben felordítana, hogy hülye vagyok-e, de a helyzet súlyosságára tekintettel nem meri megtenni.
Fogytán az időnk, így egy bíztató pillantás után, egyszerűen kisurranok a mosókonyhából és magára hagyom. Így van a legtöbb esélyünk. Mivel csak egy törölköző van rajtam, ha Reát megpróbálom kimenekíteni, akárhonnan lőnének is rám, valószínű azonnal meghalnék, amit a rá leadott lövések követnének. Így szét kellett válnunk. A legtöbb, amit tehetek, hogy szerzek magamnak egy átkozott pisztolyt, de kurva gyorsan. A szűk folyosón keresztül az egyetlen szerencsém, hogy tudom, a végén lévő spájzban van vagy két rejtett pisztoly és az van most a legközelebb. Egy árva hangot sem hallok, hiába fülelek. Habár ez jó jel, hiszen ha nincsenek közel, van esélyem eljutni a folyosó végéig.
Amint elérem az ajtót, próbálom nesztelenül kinyitni, de az meg se moccan.
Baszódj meg! A biztonsági rendszernek köszönhetően minden nyílászáró automatikusan lezárt, ahogy a kódot beütötték. A mosókonyhába Rea csak azért tudott beszaladni, mert a nappaliból a folyosó akadály nélkül elérhető, és az ajtó ott nem volt csukva. Bezzeg a rohadt spájz.
Tudom, hogy a legközelebbi helyiség a házban, ahol fegyverhez juthatok a konyha. Esélytelen, mocsok messze van. Még sincs más választásom, kénytelen vagyok elindulni. A falhoz húzódva haladok lépésről lépésre, és amint kitekintek a takarásból a nappaliba, egy árnyékot se látok. Rég imádkoztam ennyire, mert itt most csak az ég segíthet, az szent Isten.
Szinte pillanatok alatt, síri csendben szántok át a nappalin, és pár futólépés után a konyhában termek, kirántom a fiókot, megragadom a pisztolyom, de abban a pillanatban, ahogy lehajolnék, hogy menedékbe kerüljek hallom a dörrenést és érzem a húsomba vájó töltény éles fájdalmát. A mellkasom előreugrik a hátamat ért lövés miatt, majd arccal előre, a padlóra zuhanok.
Maradj észnél, Hugo! Maradj észnél! Erre az egyre próbálok koncentrálni, miközben a földön fetrengek és levegőért kapkodok. Pont úgy estem, hogy a konyhapult mögül belátom a fél nappalit és látom a támadóm fekete cipőjét, amint felém közelít.
Mielőtt elveszíteném az eszméletem, újabb lövést hallok, de ez hangosan szántja a levegőt. Rea.
Képtelen vagyok felemelni a fejem, így az oldalamra kínlódom magam, mialatt saját támadóm elém ér. Még fel tudok nézni, hogy lássam oszlopos termetét, és fekete símaszkját, miközben fegyverét ismét rám szegezi. Baszd meg az anyád!
A támadómat már rég felismertem, de mielőtt bármit is kinyöghetnék újabb lövés dördül, de ez most nagyon közelről, és mielőtt a támadóm meghúzhatná a ravaszt, hogy újra meglőjön, térdre rogy, majd teste leomlik mellém a padlóra.
Erőt veszek magamon, hogy felemeljem a fejem és meglátom, ahogy Rea reszketve, pisztollyal a kezében áll a nappali közepén, körülvéve négy fekete ruhás támadóval, akik mind ráfogják a fegyverüket.
Hogy a jó kurva élet baszná meg!
– Tudom, meghaltunk! – nyekegem, mire Rea kezéből kiesik a fegyver és hangosan koppan a parkettán.
A mellettem heverő támadó nyöszörög fájdalmában, miközben felé nyúlok és próbálom lecibálni róla a sísapkát.
– Manuel?! – Rea megdöbbent sikolya szinte kimarja a levegőt, ahogy felismeri a férfit, aki rám lőtt. – Te rohadt áruló!
Ami azt illeti, mocsokul fáj a hátam az engem ért golyótól, de képben vagyok már, hogy nem halok meg. Sőt, szinte nem is vérzek, ha igen, biztos csak minimálisan.
– Szívem! – nyöszörgöm. – Próbatámadás.Évente kétszer kötelező az embereimnek, a tudtom nélkül. Ne legyél nagyon ideges, jó?
Ahogy ezt kiszenvedem a számon, az összes emberem leereszti a fegyvert, lerántja a maszkját és bocsánatért esedezve pislog a menyasszonyomra.
Hogy az megbocsát-e?
– Mi az istenfaszáról magyarázol itt nekem, Hugo? Megöletsz próbából? – úgy kiabál, hogy az épen maradt ablakok is majdnem kitörnek.
Vagyis nem bocsát meg!
– A célja, pont ez. Felhívni a figyelmünket arra, mi van elbaszva a védelmünket illetően – dadogom, és próbálom magam megemelni.
Már a lövés nem éget annyira, de akkora lila folt lesz a helyén, hogy beszarok, ráadásul, szerintem megint eltört a még be se gyógyult bordám. Az embereim kezébe ilyenkor nem rendes pisztoly kerül, hanem ahhoz hasonló, mint egy paintball pályán. A golyó összetétele is majdnem ugyanolyan, csak ez nem szór festéket. Védőruhában is akkorát üt játék közben, hogy sokan összecsinálják magukat. Csupasz bőrfelületen meg majd összehugyozom magam.
– Kurva sok minden van elbaszva a védelmünkben, mert ma én is, te is, és mind meghaltunk. Lelőttem két embered! – Rea hangja úgy harsog, hogy szinte megsüketülök.
– Nagyon jól tetted! – válaszolom erőtlenül.
– És ha meghalnak? – caplat mellém és csípőre vágja a kezét, miközben tajtékzó dühtől lenéz rám.
Egy szál köntösben van még mindig. Istenem, de gyönyörű, így lentről nézve is.
– Akkor meghalnak! – mondom nemes egyszerűséggel. – Az a feladatuk!
– Most komolyan ilyen szarságokra van időtök korona vírus idején? – mérgelődik Rea tovább.
– Szívem, egy ilyen járvány ideje alatt tudod, mennyire megnő a bűnözések száma? Rohadtul kell vigyázni! Nem vicc! – ezt valóban komolyan mondom.
Elképesztő méreteket tud ölteni a rablás és a fosztogatás egy ilyen kilátástalan helyzetben. Az emberek visszaélnek ezzel és kegyetlenül ki is használják ezt az időszakot. Vigyázni kell!
– Főnök, azt mondtad nem is tud célozni! – hebegi még mindig a földön kiterülve Manuel, akit Rea viszont tényleg lepuffantott.
Nem aggódom érte túlságosan, golyóálló mellény van rajta, szóval csak játssza itt a Dámát. Fájt neki, nem vitatom, de kapott ő már sorozatlövéseket is mellényben.
– A lábadra céloztam, te barom! – mondja neki Rea sértődötten.
– Akkor miért lőttél lapockán? – hinti el a kérdést Manuel, mire a menyasszonyom egyszerűen fogja magát és belerúg.
– Elegem van belőletek! Értem én, hogy ti vagytok a spanyol faszagyerekek, de én nem akarok így élni! Normális, hétköznapi életem volt mielőtt idejöttem, és szeretném visszakapni! – oktat ki bennünket, majd megfordul és ott hagy minket a földön fetrengve. Mire nagy nehezen felülök, már a lépcsőnél jár, hogy felmenjen az emeletre. Mielőtt azonban felérne, még halljuk, ahogy zabosan visszakiabál. – Ja, és van egy hulla a mosókonyhában, ti amatőrök.
4.
REA
Már lement a nap, de semmivel nem érzem magam nyugodtabbnak, vagy jobb kedvűnek, mint az elmúlt napokban.
Hugo, a kis kamu betörése után kellőképpen kiverte nálam a biztosítékot, így az azóta eltelt közel egy hét, kissé fagyosra sikerült közöttünk. Nem mondom, hogy oda a tűz, mert most is olyan szerelmes vagyok belé, mint egy kiscsikó, de most azt hiszem, ő is érzi, hogy átlépett egy határt és, mint tudjuk, nem a mestere a mélyreszántó beszélgetéseknek, így, ha őszinte akarok lenni, most kicsit magányosnak érzem magam. De akkor is beszélnünk kell, és bármibe kerül is, de megvárom, amíg készen áll rá. Nem fogom erőltetni ebben a helyzetben, de azt sem hagyom, hogy csak úgy szó nélkül besöpörjünk dolgokat a szőnyeg alá. Annak sosem szokott jó vége lenni.
Ez a koronavírus miatt kialakult helyzet önmagában is elég frusztráló volt számomra, nem hiányzott még, hogy plusz stressznek tegyenek ki. Főleg nem az az ember, akitől inkább támogatást várnék, vagy egy kicsit több empátiát és figyelmet. Persze, tudom, hogy ő maga sokkal többet dolgozik, mint valaha életében, és komolyan is veszi ennek a helyzetnek a súlyát – bár ezt abban a pillanatban, amikor az elmebeteg, akciófilmbe illő kis jelenetüket lejátszották, megkérdőjeleztem –.
Mindenesetre én nem dolgozom többet, sőt. Nem volt példa egész életemben arra, hogy ne legyen mit csinálnom. Most pedig itt vagyok egy vadidegen országban, és pont úgy érzem magam, mint egy kitartott luxusfeleség. És utálom!
Hugo a színészi alakítás után visszatért a munkába, és már aznap is nagyon későn ért haza és már hajnalban úton is volt. A következő nap sem volt másként. Valamikor éjféltájban botorkált be a hálóban, de már reggel hatkor csörgött a vekker. És ez egész héten így ment.
Nem tudtam, hogyan segíthetnék neki azon kívül, hogy megfőztem a kávéját és elkészítettem a reggelit. Napközben ugyan többször is üzent, de csak röviden. A hírekből értesülök én is folyamatosan arról, hogy Spanyolországban a vírus kicsúcsosodott. A majdnem húszezer halálos áldozat mindenkiből kiölte a jó hangulatot. Valahogy megváltoztak a dolgok. És a csatáink is másodlagosak lettek Hugóval. Egyszerűen már ahhoz sem volt kedvünk, meg időnk se, hogy csipkedjük egymást. Fogy a mosoly, fogy a jókedv, fogy a türelem. Ellenben nő az aggodalom, a bánat, a reményvesztettség. Pedig a spanyolok egy pozitív, szeretetteljes nemzet, mégis ez a régóta tartó, kilátástalan állapot, most őket is megtöri. Mégsem egymást bántják. Nem úgy, mint otthon. Pedig itt sokszorosa a fertőzöttek száma és a halálozás száma is a két ország között.
Mégis azt látom a közösségi oldalaimon, és a szüleimtől, barátaimtól is csak azt hallom, hogy a magyar most is csak arra képes, hogy szidja a kormányt, szidja azt, aki dolgozik, vagy azt, aki már nem dolgozik. Nagyjából mindegy, csak lehessen szítani a feszültséget. Kérdezem én, ez ebben a helyzetben a megoldás? Bár azt elismerem, hogy amíg itt minden szabályt betart a nép, legyen közte fiatal vagy idős, addig otthon úgy szaladgálnak az öregek a piacon, mintha kötelező volna. Olvasom a nevetségesebbnél nevetségesebb cikkeket, hogy a nyugdíjas bizony megmondta, hogy ő túlélte a háborút, neki aztán senki meg ne mondja, hogy mikor mehet ki az utcára. Most komolyan! Hogy jön ide, hogy ők túlélték a háborút? Ezért komolyan a fiatalokat kell lenézni, mert ők még nem éltek akkor? Hát, senki nem válogathat ám a születési dátumok között, meg úgy egyáltalán, annak a megvalósulásáról sem dönthet. Látom, ahogy arról írnak és beszélnek mindenhol, hogy fordítja egymás ellen a fiatalokat és időseket ez a vírus, és úgy általánosságban, hogy fordítja egymással szembe a társadalmat. Én viszont azt mondom, nem ez a vírus az, ami valójában harcba küldi egymás ellen az embereket. Hanem az a mérhetetlen önzőség és ostobaság, amely sok emberben rejlik. Tisztelet a kivételnek, mert szerencsére azért abból is akad. De ha felszólítanak, hogy maradj otthon, akkor egyszerűen csak annyi lenne a dolgod, hogy maradj otthon. Tényleg, ennél se több, se kevesebb. Erre a felhívásra nem várna ám senki választ. Mégis érkezik. Nem, mert ez és az. Nem, mert így és úgy. Nem, mert ezért és azért. Közben pedig a helyes reakció csak annyi lenne, hogy: rendben. Na, meg ez a kormányszidás. Értem én persze, hogy van, aki ezen az oldalán és van, aki meg a másikon. Én meg senki oldalán se, de azért a kérdést felteszem: Ki csinálná szívesen ezt az ország vezetősége helyett? Mert na, én aztán nem, az fix! Én amondó vagyok, hagyjuk az ítélkezést, és segítsünk meggyógyítani az emberiséget és a világot. Nekünk semmi másra nem kellene figyelnünk. Nekünk semmi másra nem kellene koncentrálnunk. És a cél, mint tudjuk, szentesíti az eszközt. Én sem értek egyet minden intézkedéssel, és vannak dolgok, amiket egyszerűen nem értek. De jelenleg nem is tehetünk ellene semmit. Ha lázadozunk és elégedetlenkedünk, csak azt érjük el, hogy még annál is szarabb napjaink lesznek, mint amilyenek most vannak. Mert azért azt ne állítsuk, hogy úgy élvezzük az otthonlétet, mintha szabin lennénk. Úgyhogy nagy levegő és nyugalom.
Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem az elmúlt héten, míg sokat voltam egyedül. Mert szeretném, ha minél előbb vége lenne. Szeretném, ha újra akkor utazhatnék haza, amikor én akarok, és szeretném megölelni a családomat. Szeretném újra látni a vőlegényem néha nappali fénynél is, és szeretném, ha végre újra annyit dolgozhatna, mint amennyit ember elbír. Én pedig újra szeretnék hasznos lenni a társadalomnak a helyett, hogy itthon vagyok. Szeretnék kirándulni menni, szeretnék újra önfeledten mosolyogni, ha felnézek az égre. Lubickolni a tengerben, lebarnulni, sétálni, vásárolni, ölelkezni, felszabadulni vagy bármit, amihez csak kedvem van. És ha ehhez az kell, hogy kivételesen szót fogadjak, akkor megteszem. Akkor is, ha nehezemre esik.
Baszki Rea, de bölcs lettél! Veregetem hátba magam képzeletben!
A hálószobánkból nyíló teraszon ülök egy függőfotelban és csukott szemmel engedem, hogy a lemenő nap simogassa az arcom, mikor egy férfihang tör fel a semmiből lágyan.
– Szebb vagy, mint a naplemente!
Elmosolyodom, majd amikor kinyitom a szemem, már előttem áll. Ingje ujját már hanyagul feltűrte és épp a nyakánál lévő gombokat próbálja kiszabadítani. Lehajol, és mint lágy szellő, finoman megpuszilja a homlokom.
– Szia, szívem! Hogy-hogy már itthon vagy? – kérdezem, hiszen az elmúlt napokban nem volt ehhez hasonló példa.
Látom, ahogy férfias, hibátlan arcán mélyen futnak a ráncok. Nyúzottnak és fáradtnak tűnik. Vagyis nem csak annak tűnik, az is!
– Azt hiszem, túl vagyunk a kicsúcsosodáson, de nem engedhetünk ki. Most kell észnél lenni, és ha ezt elbírjuk, már a lejtőn lefelé száguldhatunk, ami sokkal kellemesebb lesz. Ideülhetek melléd? – a kérdés költői, hiszen már oda is bújik és mögém helyezkedik.
A függőfotel két személyes, gond nélkül ölelkezünk össze benne.
– Hiányzol! – szalad ki a számon, de azonnal megbánom, mert tudom, hogy egy ilyen helyzetben ez lelki zsarolásnak is tűnhet.
– Tudom! Túl leszünk rajta! Bízz bennem! – puszilgatni kezdi a szabadon lévő vállam. – Elmondod mi bánt?
Nem gondolkodom sokat. Tudom én jól, miért érzem magam rosszul, és erre a pillanatra vártam egy ideje, ezért őszinte leszek. Hugónak sem lehet könnyű úgy dolgozni, hogy érzi, valami nincs rendben velem.
– Én egész életemben habzsoltam az életet. Mindig feltűnő személyiség voltam, olyan, aki azonnal a központban van. Tudod, rivaldafényben. Azzal, hogy ideköltöztem, olyan, mintha egyetlen pillanat alatt elveszítettem volna mindazt, amit addig szerettem. Megállás nélkül utaztam, próbáltam, színpadon voltam, közösségben, emberek tömkelege közt. Most pedig be vagyok zárva ide, teljesen egyedül. Mikor édesapád felajánlotta az művészeti vezető állást, nem gondoltam, hogy nem kezdhetem el, mikor ide jövök. Így még keresetem sincs. Nincs egy árva forint bevételem se.
– Van elég pénzünk, kicsim! – vág közbe Hugo. – Ha nem tűnt volna fel, nincsenek anyagi problémáink és…
– De az a te pénzed! – mondom kicsit határozottabban.
– Ugye csak viccelsz? A feleségem leszel! Nincs olyan, hogy enyém vagy tied! Mienk van!
– Nem akarok tőled függni! Vagyis, így is sokan azt fogják hinni, hogy csak miattad kaptam meg az állást, de én bizonyítani szeretnék és megmutatni, hogy igenis megállom a helyem magam is.
Míg mi a fotelban ringatózunk, lemegy a nap és fakó szürkeség lepi el az eget.
– Mindenki tudja, hogy megállod a helyed! Eddig is így volt, ezután is így lesz! – mondja lágyan, és simogatni kezdi a karom.
– De addig úgy érzem, nem csinálok semmit! – vallom be. – Olyan haszontalannak érzem magam.
– Hogy lennél már ez? Elküldted a takarítónőt, mert te tartod rendben a házat. Amúgy dicséretes, hogy a vírus idejére nem engedted, hogy megvonjam tőle a pénzét. Bár amúgy sem tettem volna. Főzöl, mosol, takarítasz – hallom Hugo csilingelő hangját mögöttem.
– Alig főzök, mert a nap nagy részében nem vagy itthon – nem szemrehányásként mondom, hanem mert ez az igazság.
Hugo most nem szól, így csend telepszik közénk, ami végül feltámasztja az őszinte szavak szelét. Mikor végül újra megszólal, tudom, hogy nem hazudhatok.
– Mi hiányzik valójában, kicsim?
Veszek egy mély levegőt és szomorúan bevallom az igazat:
– A tánc!
5.
REA
– Jó reggelt, szívem! – mormog halkan Hugo, amint felé fordulok a méretes franciaágyban.
– Jó reggelt! – válaszolom még álmosan.
Egy finom, lágy puszit lehel a homlokomra, majd az arcomon haladva a fülemhez ér az ajka és beledörmög.
– Készülj el gyorsan! Ma velem jössz!
Kipattan a szemem, mint pisztolyból a golyó. Úgyis sokat lövöldöztünk mostanában.
– Mi? Tényleg? Hová? – fel is ülök az ágyban, ám a hirtelen mozdulat láthatóan nem nyerte el Hugo tetszését.
A hátára gördül, és a tarkóját megtámasztja az egyik kezével. A vékony takaró lehúzódik a felső testéről, szabadon hagyva azt. Reggeli finomság.
– Meglepetés! – kacsint rám.
– Kimehetek a házból? Komolyan mondod? – hangom boldogságtól csilingel. – Figyi, ha szívatsz, jelzem, hogy nincs szex egy hétig! – emelem fel a mutatóujjam, hogy nyomatékosítsam a mondandóm.
Hugo hahotázva felnevet. Nagyon megijedt, látom. Ettől függetlenül komolyan mondtam, mert már hat hete be vagyok zárva, és cseppet se lenne ínyemre, ha ezt valami poénnak szánta volna. Ezzel viccelődni karantén idején gyökér egy dolog lenne tőle.
– Nem szívatlak! Tényleg elviszlek ma magammal.
– Szabadság? – sikítok fel.
– Ne ess túlzásba, szívem! Nem nyaralni megyünk Balira – figyelmeztet.
Felpattanok az ágyon és ugrálni kezdek örömömben.
Az elmúlt héten alapvetően lenyugodtak köztünk a dolgok. Már attól jobban voltam, hogy egy héttel ezelőtt bevallottam neki, haszontalannak érzem magam. Azóta úgymond, igyekeztem én is elfogadóbb lenni a jelenlegi helyzettel, és nem hisztériázni azon, hogy unatkozom. Hugo pedig segített abban, hogy ha ebben a pillanatban ugyan nincs is olyan munka a színházban, amit elláthatnék, de elkezdtem felmérni a terepet. Video chaten minden nap beszéltem a Belleza jelenlegi vezetőjével, aki arról is biztosított, hogy nagyon boldog, amiért átveszem a helyét, mivel akármennyire is szerelmes abba a helybe, itt az ideje, hogy nyugdíjba vonuljon. Így, végül, abban állapodtunk meg, hogy minden nap egyeztetünk és segít, hogy mire a koronavírus miatt kialakult helyzet engedi, a tudásom megengedje, hogy munkába álljak.
És végre elkezdtem spanyolul tanulni. Na, nem indult ez olyan egyszerűen, mert Hugo szerint úgy lenne a legeredményesebb, ha ő például, konkrétan nem szólna hozzám más nyelven, de miután nem értettem meg, amikor spanyolul közölte, hogy vetkőzzek le, mert meg akar dugni a teraszon, inkább visszaváltott angolra. Férfiak.
Az ugrabugrálás közepette egyszer csak megreccsen alattam az ágy, ami kiránt a gondolataimból, ezért megtorpanok, és félve Hugóra pillantok.
– Picsába! Kurva drága volt ez az ágy, Rea!
– Ötven kilót nyomok, jó szar egy ágy ez! Amúgy pedig biztos, hogy nem miattam tört el benne valami, hanem a sok szex miatt. Azok sokkal durvábbak, mint az én kis ugrálóváras mutatványom. Már biztos, hogy a végét járta, szóval köszönd meg, hogy nem egy orgazmusodat szakította félbe – mentem ki magam gyorsan.
– Azt nem lehet félbeszakítani, tőlem az ég is leszakadhatna – mosolyodik el kajánul, mire egyszerűen rámászok.
Még nem reggeliztem, éhes vagyok, na!
Finoman csókolni kezdem a hasát, majd a mellkasán keresztül végigszántok a nyakán, míg el nem érem a száját. Először álmos csókokat lehelek rá, de túl gyorsan beindulok, így másodpercekkel később, már szinte falom az ajkát. Egyik lábam átvetem Hugo csípőjén, és elhelyezkedem fölötte.
– Puncit készítettél nekem reggelire? – lihegi a számba.
– Tudom, hogy az a kedvenced! – válaszom már inkább nyögésnek hat, mintsem szépen megformált mondatnak.
Hugo fejteni kezdi rólam a fekete szatén, rövid hálóingem, ami úgy csúszik le a bőrömön, mint zuhanyozás közben a vízcseppek. Megemelkedem, hogy a bugyimtól is megváljak, így pillanatokkal később már én is meztelen magasodom Hugo fölé. Ő – mint ahogy általában –, ruha nélkül aludt ma éjjel is, így őt nincs mitől megszabadítani. Szerencsére, mert a nekem nyomódó kemény férfiassága úgy beindított, hogy nem akarnék még azzal is időt veszíteni, hogy le kell őt vetkőztetni. Lenyúlok érte és erősen megmarkolom, mire kéjesen felszisszen, majd ráfog a csípőmre. A nyílásomhoz vezetem a férfiasságát, és izgatni kezdem magam vele. Nem mintha kifejezetten szükség lenne rá, de jó érzéssel tölt el, ahogy türelmetlen vágyakozással rám néz közben.
Reggelente két fajta szex létezik köztünk. Az egyik a lomha, álmos szeretkezés, a másik pedig a villámgyors, égető szex. Ez a mostani az utóbbi lesz, mivel szinte egyetlen váratlan mozdulattal magamba engedem és hangosan felnyögök.
Mindegy milyen napszak van, mindig készen állok rá, hogy befogadjam. Fogalmam sincs, elmúlik-e ez valaha, de nem is fogok ezen töprengeni, főleg mikor sokkal jobb dolgom is adódik épp. Mozogni kezdek Hugo farkán, amivel újra és újra betöltöm magam.
Habár az előbb alig bírtam kivárni, hogy a testünk összeolvadjon, most újfent nem sürgetem magam, viszont Hugo úgy tűnik, megteszi helyettem, mivel erősebben rámarkol a csípőmre és ütemesebb mozgásra kényszerít. Így az előbbi lassításom tova tűnik és átveszi a helyét a kőkemény, gyors és fájdalmas kielégülést ígérő lovaglás. Hugo karja váratlanul megállít egy mozdulatnál a magasban, mielőtt visszacsúsznék rá, majd egyszerűen alulról felnyársal. Egyre intenzívebb mozgásra kényszeríti a csípőjét, aminek újabb erős döfések az eredményei. Végül hiába ő van alul, képes ebből a pozícióból is ellentmondást nem tűrően irányítani és kíméletlenül megkefélni. Istenem, de imádom! Szinte pillanatok alatt, egyszerre érünk a csúcsra. Nem mintha vissza akartuk volna fogni magunkat, de ez meglehetősen gyors menetre sikerült. Ilyen is kell!
Hugóra hajolok, és a mellkasát pihegek, amíg visszatér az erőm. Ő a hajam simogatja. Hallom ütemes szívverését.
– Szeretem az ilyen reggeleket – hallom az önfeledtséget kibújni a hangja mögül.
– Minden reggel ilyen. Csak van, hogy lassabb – felelem pajkosan.
– Irány zuhanyozni, mert ma csavarogni fogsz, királylány! – csap rá a fenekemre egy csípőset.
Nem kell kétszer mondani, így felállok és őt is magammal húzom a fürdőszobába. A biztonság kedvéért azt választjuk, hogy egymás után tusolunk, de így is hamar elkészülünk.
Végül csak egy leheletnyi sminket teszek fel az arcomra, míg Hugo elkészíti a kávénkat és még a reggeliről is gondoskodik. Aranyember, meg kell tartani.
Egy elegáns és kényelmes maxi ruhát választok, így bárhova is megyünk, nem leszek sem alul- sem túlöltözött. Hugo szokás szerint inget és szövetnadrágot visel, csak ma hanyagolja a nyakkendőt és a zakót is.
Mikor beülök mellé az autóba, még érzem a nemrég elkövetett merényletét a puncim ellen, de nem zavar, inkább jól eső mosolyt csal az arcomra.
– Hogy hogy ma veled jöhetek? – kérdezem, mert habár nagyon örülök, de nem értem mi változott meg egyik pillanatról a másikra.
Eddig úgy őrzött, mint valami pitbull a csontot.
– A vírus elérte a csúcsát. Szerencsére úgy tűnik, lassan, de a szigorítások enyhülni fognak. Ez egy nem mindennapi helyzet volt és egyelőre azt nem tudni, hogyan áll talpra ebből az ország, vagy mondhatjuk, hogy a világ, mégis, valahogy muszáj lesz. – Abszolút igaza van. Olyan jövő vár ránk, ami egyelőre nem látható, mégis el kell indulnunk felé, akkor is, ha az alagút végén még egy kis fénymorzsa sem világít felénk. – Ezen kívül pedig nem egy fesztiválra viszlek, így úgy gondoltam, a kellő óvintézkedéseket és szabályokat betartva, ma tarthatunk egy kis kilengést. De szót fogadsz, ígérd meg!
– Cserkész becsszó! – emelem fel a keresztbe tett ujjaim rögvest.
Hugo elmosolyodik és átnyúl a kezemért.
Csupán negyed órával később az Isla de Paz méretes feljárójára hajtunk, de kivételesen nem a főbejáratnál állunk meg, hanem egy rejtett ajtóhoz kacskaringózunk. Mikor megállunk egy fém ajtó előtt, Hugo a kesztyűtartóhoz nyúl, lenyitja és kiemel belőle egy átlátszó zacskóba csomagolt maszkot.
– Vedd ezt fel! – nyújtja felém, majd egy fertőtlenítő spray-t vesz a kezébe. – Mutasd a kezed! – odanyújtom mindkét tenyerem, mire befújja azokat.
Kiveszem a maszkot a zacskóból és ránézek.
– Ne már, basszus! – sóhajtok fel.
– Mi van? – kapja rám Hugo a szemét aggódva.
– Ez egy orvosi kék maszk. Most komolyan, tök divatosak is vannak már, pont ilyet tudtál szerezni nekem? – kérdezem tőle és kiül az arcomra a csalódottság.
Hugo tekintete szikrákat szór. Oké, vettem! Szarik a divatra!
– Hol nem fosom le, Rea?
Mondtam!
– Jól van, csak megjegyeztem! – dobok felé egy puszit a levegőbe, majd rákacsintok és felveszem a kék maszkot.
Kiugrom az autóból és az ajtó felé indulok, mire az váratlanul kinyílik előttem és Manuel tárja szélesre.
– Jó reggelt, főnök! Rea! – biccent felénk.
– Hogy te sose halsz meg?! Hány életed van neked? – csattan fel az éles mondatom, mikor elhaladok mellette.
Köztudottan pipa vagyok rá, amiért megpróbált kinyírni, sőt Hugóra konkrétan rálőtt a tahó. Jó, tudom! Játékból! Na, hát én is játékból haragszom!
– Ne is törődj vele! Megpuhul! – hallom Hugo hangját mögöttem, amint Manuelt próbálja nyugtatni.
– Hogy van a másik haverotok, akit a mosókonyhában puffantottam le? – érdeklődöm.
Hugo ugye igazi pisztolyt adott a kezembe az ominózus eset napján, így történt, hogy egy másik testőrségi tagot is, habár ő szintén csak játékból akart engem megölni a mosókonyhában, én frankón, élesben lelőttem, pont úgy, mint Manuelt. Faszfejek! Még jó, hogy nem patkolt el, mert most sorozatgyilkos lennék. Szerencsétlent nem a mellény részén találtam el, így esett, hogy tudomásom szerint, felkötött kézzel lábadozik, mert a vállába fúródott a golyó. Pedig a bokájára céloztam. Nem tudom, hogy történhetett.
– Rendbe fog jönni. Pár nap és kutya baja sem lesz! – mondja Manuel.
Hirtelen megtorpanok a folyosón és megfordulok. Érdeklődve vizslatom Manuel bűnbánó arcát, mire az kérdőn néz vissza rám.
– Mi van? – teszi fel a kérdést, mivel már régóta bámulom.
– Hogy lehet, hogy nincs barátnőd, Manuelito?
– Tudod, hogy utálom, ha így hívsz! – mondja egyszerűen.
Tényleg utálja. És akkor mi van?
– Majdnem megöltél, szóval úgy hívlak, ahogy akarlak! – vágok vissza.
– Én? Te lőttél le engem. Még mindig kék-zöld folt van miatta a hátamon. Ha nincs rajtam mellény, átlövöd a mellkasom és meghalok.
– Fizettük volna a temetésed! Ne legyél hisztis kislány, az csak nekem áll jól! – kacsintok rá az előttem álló pimaszul jóképű, magas, kisportolt, kreol bőrű spanyolra, akit úgy megszerettem, mintha a bátyám lenne. Ettől függetlenül azonban azt mindig elismertem, hogy Hugo után toronymagasan vinné az eladási számokat egy magazin címlapján. – Szóval, ki vele! Van neked magánéleted, Manuelito?
Hugo a falnak dőlve hallgatja a társalgásunkat és elmosolyodik, mikor Manuel megköszörüli a torkát és dadogni kezd.
– Nem gondolnám, hogy… vagyis ehhez neked… semmi közöd… akarom mondani, nem értem, hogy jön ez ide most – feleli, és látom, hogy nincs ínyére a téma.
– Van egy ötletem! – harsanok fel.
– Baszki, csak azt ne, bébi! – vágja rá Hugo, de olyan pillantást lövellek felé, hogy csak megadóan magasba emeli a kezét.
– Rea, tényleg ne! Figyelj, van nekem épp elég bonyodalom az életembe, mióta a főnök úgy döntött, te leszel Mrs. Főnök! Kérlek, ne tégy tönkre! Ártottam én neked? – úgy könyörög, mint egy ötéves, mire felkuncogok.
– Szerintem, el kellene mesélned a szerelmi életed, nem gondolod? Biztos, sokan kíváncsiak lennének rá! – jegyzem meg.
– Nem hinném! – ellenkezik.
– Lehet, azért titkolod ennyire, mert olyan szaftos, hogy regényt lehetne írni belőle, nem? – faggatom, de látványosan nem szívleli ezt a témát.
Jó, hát pasiból van!
Manuel esdeklőn Hugóra néz, aki megszánja és elindul felém.
– Kicsim, mi lenne, ha nem fárasztanád a legjobb emberem ilyenekkel?
– Köszönöm! – sóhajt fel Manuel.
Hugo a derekamra teszi a kezét és a folyosó végéhez vezet, majd egy ajtó előtt megállít. Manuel a kezébe ad egy kártyát és távozik, de mielőtt végleg eltűnne a szemünk előtt, utána kiabálok.
– Nem úszod meg, Manuelito! Miután kiderítem a múltad, szerzek neked egy feleséget! Romantikus regény leszel, erre megesküszöm!
A gondolatra, mennyire idegesítheti a téma, elkuncogom magam.
Hugo odaérinti a kártyát a falra felszerelt mágnestartóhoz, majd kinyit előttem egy addig ismeretlen bejáratot. A szerződésem alatt a színházhoz tartozó kis zegzugos részeket többnyire megismertem, de itt még soha nem jártam.
Hugo előretol, mire a helyiségbe belépve felkapcsolódnak a lámpák és eláll a szavam. Minden szentek szűz anyja!
– Ez… – kezdeném, de egyszerűen összefacsarodik a szívem és képtelen vagyok szavakat formálni.
Elengedem Hugót és a testem magától útnak indul felfedezni a helyiséget. Feketére vannak festve a falak, amiket most a szivárvány minden színében pompázó lámpafények borítanak be a mennyezetről. Visznek a lépteim a fal mentén és a kezem magától a derékmagasságba felszerelt balett rúdra siklik. Puhán húzom végig rajta az ujjaim. A sarokhoz érve egy kis pult kapott helyet, felszerelve a legmodernebb és egyben legegyszerűbb technikával. Megérintem a rám meredő táblagép sötét kijelzőjét, mire az felvillan és hívogatja az ujjam, hogy elindítsam. Ahogy hozzáér a kezem, a magasba felszerelt hangszórókból megszólal Lara Fabian szívet táncba hívó, fület gyönyörködtető hangján a Caruso. Lehunyom egy pillanatra a szemem, és felvillan előttem a megismerkedésünk. Ugyanígy nyílik szét előttem a fotocellás ajtó, mint hónapokkal ezelőtt, és lép ki rajta a világ legfenségesebb férfija. Hugo Ortega. Kinyitom a szemem és a fal mentén, lélegzet visszafojtva folytatom az utam. A feketeséget az elképesztően nagyméretű fotók törik meg, melyeket egymástól méterenként akasztottak fel. A többsége engem ábrázol, amint a Belleza színpadán táncolok. Mindhez fűz valami emlék, valami szívemnek kedves pillanat, mégis van köztük egy, mely mindennél többet ér, melynek mindnél hangsúlyosabb üzenete van. Felnézek a képre és könnybe lábad a szemem. A fotón Hugo épp az édesapját öleli át, a színpad közönségének tapsvihara közepén. Emlékszem erre a mozdulatra. Akkor történt, amikor Sergio Ortega először látta, amint eltáncolom a Carusót. A felesége, a gyermeke édesanyjának legkedvesebb dalát. Megrendítő pillanat volt, és bárki is készítette ezt a képet, nem is tudhatta mit örökített meg. Az életet magát. A szerelmet. A múltat. Jelent. Jövőt. A halált és a születést. Mert ez az élet. Pillanatok, melyek meghatároznak minket örökre.
Könnybe lábadt szemmel nézem ezt a fotót, mikor megérzem, hogy Hugo mögém bújik és átkarolja a derekam.
– Sokat gondolkodtam azon, milyen legyen. És, hogy hol legyen. Szeretném, ha idővel építenénk neked egy tánctermet a házba is, de most úgy éreztem, itt a helye. Ahogy neked is. Tudom, hogy még nem tudtad elengedni a színpadot teljesen, ezért lettek a falak feketék, a világítás pedig hasonló ahhoz, amilyen egy esti show közben körbeölel téged.
– Szeretlek! – képtelen vagyok bármi mást mondani, miközben kigördül egy könnycseppem.
– A folyosót lezárattam, így ez csak és kizárólag a te rezidenciád. Rajtam kívül senki nem tud bejutni ide. Akkor jössz és annyit maradsz, amennyit csak szeretnél. Nincsenek kamerák. Csak te vagy és a tánc.
A szívem sír örömében.
– És a fotó? – kérdezem tőle elcsukló hangon, miközben újra felnézek a hatalmas képre, ami őt és az édesapját ábrázolja.
Közelebb hajol hozzám, és a fülembe suttog.
– Azért kaptad, hogy sose felejtsd el a pillanatot, amikor megismerted az anyukámat. Egészen biztos, hogy nagyon szeret téged odafentről! – Ha él a szerelemnek ezen formája, kívánom, hogy mindenki megismerhesse. Hugo kis idő után suttog csak a fülembe újra, miközben a Caruso dallamai lassan véget érnek mögöttünk. – És, hogy emlékezz, mennyi csodát adott az életedbe az a dolog, amiről valójában újabb csodákért cserébe kell lemondanod.
