1. A kereskedő
Végre megérkezett a levél, amire már hosszú ideje várok. A benne lévő információ talán elégnek bizonyulhat ahhoz, hogy megdönthessük a kalifa hatalmát, amelyre már régóta készülünk a szövetségeseimmel. Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy Omárt, az egyik szolgámat küldjem el érte, hiszen ha elszabadul a pokol, nem szeretném, ha bármilyen összefüggésbe hoznának az eseményekkel.
Ám Omárt hiába keresem, végül nem találom meg sehol, pedig tűvé teszek érte mindent. Vajon hová kóborolt már el megint az engedélyem nélkül? Az utóbbi időben állandóan meggyűlik vele a bajom. Meg is fogadom, hogy amint végére érek a tennivalóimnak, megválok tőle. Miközben azon töröm a fejem, hogy kit küldjek el helyette a piacra, Ibrahimba botlok, aki éppen a lovak elé teszi le a friss szénát.
Ibrahim. Hálásnak kellene lennem a hallgatásáért, de akárhányszor meglátom a szívembe mégis belemar a keserűség. A hirtelen rám törő melegséget betudhatnám a napok óta tartó tikkasztó forróságnak, de tudom, hogy a felkavarodó emlékek gyengítik el vénülő testemet.
Ó, Amina, mégis hogy tehetted ezt az apáddal? Mielőtt odalépnék Ibrahimhoz, teleszívom a tüdőmet levegővel, hogy leküzdjem a hányingert, amely egyre erősebben tör rám. Ibrahim rám emeli fakó szürkés szemét, amelyből szinte soha semmilyen érzelmet nem tudok kiolvasni, majd kérésemet egy apró biccentéssel veszi tudomásul. Miközben figyelem a munkától piszkos és a bagdadi hőségtől meggörnyedt távolodó alakját, lelkem háborgása némiképp enyhül.
Amíg Ibrahim megérkezésére várok, visszavonulok a szobámba, hogy a felkelők vezetőjének beszámoljak a fejleményekről. Tudom, mennyire várja már ennek a levélnek a megérkezését. Miközben enyhén remegő kézzel papírra vetem a sorokat, próbálom elhessegetni az újra és újra elém toluló képeket Amina árulásáról. Talán ha az anyja nem távozik olyan korán az élők sorából, minden másképp alakulhatott volna.
Merengésemből sürgető kopogás hangja riaszt fel. Már éppen megkérdezném, hogy ki az, amikor a tolakodó kezek ismét megkocogtatják a vastag fát. Elfogy a türelmem, és dühös léptekkel a bejárathoz sietek. A résnyire nyitott ajtóból Ibrahim meggyötört arca néz vissza rám. Azokban a szemekben, amikben az elmúlt években csak közönyt láttam tükröződni, most rettegés lakozik.
A leggyorsabb lovamat kéri, hogy Szamarrába mehessen még ma este. A története hihetetlennek tűnik, és szívem szerint azonnal megkorbácsoltatnám, amiért a levelem nélkül érkezett vissza. De a pórusaiból áradó félelem szinte tapintható a levegőben. A szavak a torkomon akadnak. Hiszek neki, és a nekem tett hallgatásáért cserébe, gondolkodás nélkül odaadom neki a legjobb lovamat. Ezzel pedig magamnak is megadom a felszabadulás lehetőségét. Többé nem vagyok az adósa semmivel.
Felveszem az idő foga által megkoptatott egyik ruhámat, majd a rongyos sapkát szorosan a fejembe húzva, elsietek a birtokról. Ha elég ügyesen szedem a lábam, még talán elcsíphetem a Halált, hogy számon kérjem rajta ezt a bosszantó közjátékot. Nem illik késleltetni egy hatalom bukását, még magának a Halálnak sem. Apró remegés fut végig a gyomromon, de végül legyőzöm a kellemetlen előérzetemet. Vén róka vagyok én már, még a Halál sem képes arra, hogy meggátoljon abban, amit eltervezek.
2. A szolga
Ez is csak egy olyan napnak indul, mint a többi. Fárasztónak, zajosnak és tikkasztónak. A lovaknál kezdem a munkát, mint minden reggel az utóbbi években. Kitakarítom őket, friss vizet öntök az itatójukba, majd ellátom őket abrakkal.
Ma a kelleténél is többet gondolok az elvesztett családomra. A feleségem meleg mogyoróbarna szemére, a lányom selymes hullámos hajára. Néha úgy érzem, ha lehunyom a szemem és kitartóan összpontosítok, akár meg is érinthetem őket. De aztán mindig elém tolul annak a rengeteg vérnek a látványa, és az élettelen testük, ahogy ott fekszik a füvön. Ha aznap nem hagyom magukra őket, akkor talán még ma is élnének. Csak otthon kellett volna maradnom, hogy megvédjem őket azoktól a rabló haramiáktól! Pedig vannak jobb napjaim, amikor elkerül az önvád és a harag, amit a tehetetlenségem miatt érzek, de ez a mai nem tartozik közéjük.
Amikor a nevemet hallom, felnézek. Maga a gazda áll előttem, jéghideg tekintetét az enyémbe fúrja. Nehéz nem észre venni rajta, mennyire neheztel rám azért, mert tudomást szereztem a lánya ballépéséről. Pedig tudhatná, hogy a titkát magammal viszem a sírba. Szegény lány, nem ilyen sorsot érdemelt, még akkor sem ha házasságtörést követett el. Nem ő az egyetlen, aki olyan férfiba szeretett bele, akit messziről el kellett volna kerülnie. Ha a lányom még élne, pont annyi idős lenne, mint Amina. Sosem lettem volna képes megfojtani a saját kezemmel, akármit is tett volna.
A gazda megkér, hogy menjek le a piacra, és hozzak el neki egy levelet. Így félbehagyom a munkámat, és máris készen állok arra, hogy teljesítsem a parancsát. Miközben a piac felé tartok, a nap olyan erősen tűz a fejemre, hogy egy pillanatra megremeg a térdem. Mikor megérkezem a célhoz, a szokásos tömeg és rikácsolás fogad. Átverekedem magam két bűzös leheletű öregasszonyon, akik az előttük heverő rothadó hal áráról vitatkoznak, amikor egy nyomást érzek az oldalamon.
Ahogy felpillantok, egy fekete ruhás alakot látok fölém tornyosulni. Arcát a fejébe húzott csuklya teljesen eltakarja. Próbálom kivenni a fejének körvonalát, de mintha egy feneketlen kútba néznék. A karom libabőrös lesz, és hátrálni kezdek. Ekkor felém lendíti a karját, és megpillantom aszott kezét, mely olyan vén, mint maga az idő. A félelem jeges marokként szorítja a torkomat, zihálni kezdek. Belém mar a bizonyosság, de én még nem állok készen. Nem itt és nem most, nem akarom egy mocskos piac főterén kilehelni a lelkem.
Futásnak eredek, és egy terv körvonalazódik ki a fejemben. El kell jutnom Szamarrába, a régi házunkhoz. Ha meg kell halnom, akkor azon a helyen szeretnék, ahol a lányomat először a karomban tarthattam. Amint visszaérek, bekopogok a gazdához, és a leggyorsabb lovát kérem tőle. Elmondom neki, mi történt, és azt, hogy el kell jutnom Szamarrába, mert ott a Halál nem találhat rám. Nem árulom el neki a teljes igazságot, arra most nincs időm. Tudom, hogy nem fog nemet mondani, ezzel fizeti meg, hogy még mindig hallgatok Amina szégyenteljes viszonyáról.
Amikor nyeregbe pattanok, már nem gondolkozom sem az életen sem a halálon. A ló sebesen vágtat, és az arcomba csapó szél, mintha egy gyermek kacajának hangját hozná magával. Az elsuhanó fák közül, mintha egy ismerős szempár tekintene rám. A szám, amely sarkában oly régóta csak a keserűség bújkál, most kivételesen mosolyra húzódik. Még akkor sem hervad le, amikor a lovamat kikötöm a jól ismert fához, amely mögött ott húzódik a megannyi boldogságot és szenvedést magában rejtő viskó.
3. A Halál
Ahogy telnek az évszázadok, egyre jobban utálom ezt a munkát. Nem egy hálás feladat az egyszer biztos. Az örökös sírás, könyörgés és jajveszékelés. Mintha ezzel bármit is megoldhatnának ezek a szerencsétlen lelkek. Különben sem vagyok megvesztegethető, velem egyszerűen lehetetlen alkudozni. Ha egyszer már ott vagyok, akkor el kell vinnem őket, ha törik ha szakad.
Persze, azért akadnak olyan esetek, amikor be kell vetnem néhány trükköt annak érdekében, hogy sikeresen teljesítsek egy-egy küldetést. Pont ilyen ez a mai is, itt Bagdadban. Bár egyáltalán nem fűlik a fogam ehhez a dögöktől és emberi ürüléktől bűzlő piachoz, de ha már egy kalifátus bukása a tét, akkor el kell viselni némi kellemetlenséget.
Miközben a standok között teszem a köröket, figyelmesen végignézem az arcokat. Még ennyi évezred után sem tudom megállni, hogy ne olvassak a szemekből. Érdekelnek a történetek, némi kikapcsolódást nyújtanak ebben a monotonitásban. De azt is mondhatnám, hogy minden egyes élet egy kellemes dallam az én sivár és néma örökkévalóságomhoz képest.
Ibrahimot várom, bár vele majd csak este kell rendeznem a számlát. Szamarrába megyek érte, ahonnan elragadtam a feleségét és a gyermekét is. Szomorú egy eset az biztos, de én csak végrehajtó vagyok. A döntéseket nem én hozom. Ibrahim ebben a nagy kirakósban csak a csali szerepét tölti be, hogy elhozza nekem a kereskedőt. Valójában rá fáj a fogam. A kalifátus elleni lázadásban betöltött szerepe túl veszélyes. Túl sok áldozatot követelne és annyi vérontást, amit mindenképpen meg kell akadályoznom. Nem mintha gondom lenne a vérontással, de ez most felsőbb utasítás. Elsétálhatnék a házához is tudom, de ennyi év után már kell némi változatosság, hogy ne fásuljak teljesen bele ebbe az egészbe.
Így miután a frászt hozom Ibrahimra, nincs más dolgom, mint tovább sétálni a lelkek között, és várni, hogy felbukkanjon a kereskedő. Egyszer csak felém közelít, pont olyan, amilyennek elképzeltem: alacsony, koros és teljesen gyanútlan. Ha képes lennék bármilyen érzelemre, talán még egy kicsit meg is sajnálnám. Miközben elmagyarázom neki, hogy nem akartam ráijeszteni a szolgájára, észrevétlenül kivezetem a tömegből. Behúzom egy bódé mögé, és mielőtt egy hang is elhagyná az ajkát, már a kezemben tartom a lelkét. Könnyű, törékeny még pulzál a tenyeremben. Magamhoz szorítom, és amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan távozom is Bagdadból. Ibrahim már vár rám, nem venném a nem létező szívemre, ha meg kellene váratnom.
