A telepi lány

Minden kezdet nehéz – 1. rész

Pokoli hőség volt. A tikkasztó nyár az este beköszöntével sem akart engedni az enyhülés nyomásának. Léna az orrába szívta a poros levegőt, amit a hosszú idők óta tartó szárazság okozott. A fojtogató, fülledt melegtől csak még inkább gyötörte a fáradtság, de álom nem jött a szemére. Ahogyan oly sok más alkalommal sem. A paplanként rásimuló sötétség, az ablaküvegen beszökő csillagok ragyogó fénye, számára sosem hozták el az általuk ígért békés pihenés nyugalmát. Léna próbált halkan a fal felé fordulni a kis ágyában, de az minduntalan nyikorgásnak indult alatta. Amint meghallotta, megtorpant a mozdulatban, majd amikor jónak látta, lélegzetvisszafojtva, egyetlen gyors mozdulattal a másik oldalára gördült a kosztól elszürkült, egyszemű plüssmackójával, amit hiába mosott ki minduntalan az anyukája, az ugyan makacsul ellenállt a tisztaságot árasztó fehér színnek. Többször ajánlotta fel a kislányának, hogy gyógyítsák meg a macit, hagy kapja vissza szeme világát, hiszen csak egy rövidke darab cérnaszál kell és egy fekete gomb, de a kislány éppoly makacsul ellenállt ennek, mint a puha plüss a fürdetésnek. Léna a térdét a mellkasához húzva, összekucorodva várta, hogy édesanyja bejöjjön a szobába, és az ütött–kopott walkmanjének fülhallgatóját a fejére tegye, majd a szőke, puha hajacskája simogatása közben elindítsa neki az altatódalokat. A kazetta szalagját délutánonként egy megrágott végű színesceruzával húzták vissza, mivel a zenelejátszó visszatekerő gombja már rég elromlott. Habár Léna csak hatéves volt, tudta jól, hogy az esti rituálét nem az ő elszenderedésének elősegítésére alakította ki az édesanyja, hanem azért, hogy a zene elnyomja a fülébe kúszó éles zajokat, az artikulálatlan üvöltések hangját és a záporozó pofonok csattanását. Nyitott szemével a sötétség uralta szoba falát bámulta, miközben lassan eluralkodott rajta a félelem. A szorongás úgy csavarta a gyomrát, mintha valaki csomót próbálna kötni rá a legmélyén. Torkába gombóc nőtt, mintha csak képtelen lett volna lenyelni a vacsora utolsó falatjait.

Édesanyja azonban késlekedett. Léna érezte, hogy ez jelent valamit. Valamit, amitől még inkább átjárta a borzongás. Kivételesen hegyezte a fülét, ám ezúttal mégsem hallott semmit. Pedig az apja már hazaért. Ha nem lett volna egy kicsivel korábban fültanúja a kötekedő hangjának is tudta volna, miután az alkohol és az izzadtság áporodott bűze nem olyan rég a kis nyíláson keresztül bekúszott a szobájába. Az ajtót évek óta nem lehetett rendesen becsukni, mert a régi fa valójában sehol nem illeszkedett a keretbe. Léna nem volt még tisztában az idő mértékével, mégis tudta, hogy sok idő telt el, amikor hirtelen, néhány tompa puffanást hallott – mintha valaki elesett volna –, amit az anyja nehézkes sóhajai követtek. Kezét menten a fülére szorította, ám így is hallotta az ajtó nyikorgását és látta, amint fény gyúl a kicsiny szobájában. Rögvest becsukta a szemét, mintha számítana bármit is, ám a várt fülhallgató helyett most édesanyja kedves hangját hallotta.

– Édesem! Gyere, bújj ide!

Léna érezte, ahogy anyukája a magasba emeli vékony testét. A macija után kapott. Mezítláb volt. Rózsaszín, vékony anyagú, csillagmintás pizsamát viselt, amit már több helyen díszített foltozás és toldozás, mert a szüleinek nem telt újat venni. Habár a pénz értékét nem ismerte, tisztában volt vele, hogy szegények. Dacára annak, hogy soha nem volt koszos, nem árasztott kellemetlen szagot, és a haja is mindig szép simára volt fésülve, az óvodában erre a szomorú tényre minduntalan felhívták figyelmét a társai, hiszen mégiscsak látható formát ölt az egy gyermeken, ha a családja szűkölködik. Kinyitotta a szemét és karját édesanyja nyaka köré fonta úgy, hogy a macija testük közé szoruljon.

– Hova viszel, anyu? – A kislány hangja suttogó volt, noha senki nem mondta neki, hogy halkan beszéljen, tudta ő jól ennek fontosságát abban a pillanatban.

Vera vézna volt. Megtörték az eltelt évek. Egykoron sugárzott belőle az élet és annak minden szépsége, ám mára görnyedt hátán csak annak nehézségeit és kíméletlen igazságtalanságát cipelte. Hosszú ideje nem érezte már fontosságát, hogy elegáns ruhákban járjon el dolgozni, nem rúzsozta lágy ajkait, nem száríttatott magának fiatalos frizurát. Most mégis úgy érezte, legyőzhetetlen és kerüljön bármibe is, de az oly régóta, gondosan kidolgozott tervét véghez viszi. Közel húzta magához a kislányát, akiből áradt az ártatlanság finom illata és puha puszit lehelt a homlokára.

– Kirándulunk egyet, drágám! Ne aggódj, nagyon fogjuk élvezni. Igazi anya–lánya program lesz. – Ő is suttogott. – Vaksi is jöhet! – Vera jól sejtette, hogy fontos biztosítania a kislányát arról, hogy a legjobb barátja is velük tarthat a nagy útra.

– Messzire kirándulunk?

– Mit szólnál Szenteshez?

– Nem tudom az hol van, anyu!

Vera gyors léptekkel szelte át a másik szobát, ahol ő és a férje aludni szoktak, és csak egy pillantás erejéig nézett rá az ágyon kiterült férfira, hogy megbizonyosodjon róla, az még mindig mozdulatlan. Egykoron szerette. Nagyon is szerette. Ám mára pusztán undort és közönyt váltott ki belőle.

– Pont az a jó benne, drágám, hogy más se tudja, hol is van az a város!

Lénát próbálta az oldalára emelni, hogy könnyebben kisurranhasson vele az ajtón, ám így a kislány az utolsó pillanatban meglátta az ágyon heverő apját. Hanyatt feküdt, nyitott szájjal, utcai ruhába öltözve. Még a cipőt se vette le a lábáról.

– Apa fel fog ébredni? – kérdezte édesanyjától gyermekien.

Léna még emlékezett a tegnap estére, pedig nem volt benne semmi különleges. Nem úgy, mint ebben a csendes, nesztelen éjszakában. Apja szokás szerint ittasan tért haza. Édesanyjának csak annyi bűne volt, hogy az ételnek nem volt eléggé sós az íze és mentem kapta is az első pofont. Amikor pedig Léna ijedtében felsikoltott, neki is járt egy, hogy csendben maradjon. Nem is mert nyikkanni sem többet, hiszen az anyjának egy kemény rúgás is járt azért, amiért képtelen úgy nevelni a gyermeket, hogy az ne zavarjon sok vizet. Szeretett anyja keserves kiáltás közepette rogyott a konyhapadlóra. Léna erősen a szájára tapasztotta kis kezét, hogy legalább azoktól a pofonoktól megkímélje szeretett édesanyját, amiket miatta szenvedne el. A második rúgásnál már a szemét is összeszorította, amennyire csak tudta, hogy ne lássa azt, amit egy kislánynak soha nem is szabadna látni. Vera sejtette, hogy a plüssmackó sem véletlenül vakult meg az egyik szemére. És azt is sejtette, hogy Léna előbb vagy utóbb, de a másiktól is megszabadítja majd szeretett barátját, hiszen amit nem hallunk és nem látunk, az minden bizonnyal fájni sem tud.

Vera azt viszont nem sejtette, hogy kislánya azt kívánja éppen, bárcsak az lenne a válasz, miszerint az apja szeme nem nyílik fel többé, mert habár Léna kora ellenére tisztában volt azzal, hogy amit kíván rossz dolog, sőt szégyellte is magát miatta, mégis így érzett. Hiszen az gyermeki léte számára egyet jelentett volna azzal, hogy az égen ragyogó csillagok beváltják végre ígéretüket és békére lel a jövőben.

Ám abban a pillanatban, amikor Vera szeretett kislányával a karjában kilépett volna az ajtón, az meghallotta, amint az ágy, melyben az apja feküdt, nyikorogni kezd. Lénát menten átjárta a dermesztő félelem és vékonyka, rettegő hangján az anyjához szólt:

– Apa most nagyon meg fog verni minket…

A telepi lány novella-sorozat a Szentesi Élet című hetilap hasábjain lát napvilágot minden hét pénteki napján. A novella-sorozat további részeinek olvasásához előfizetés szükséges. Az újság ára: 185 Ft/hét + postaköltség, mely kérhető havi postázással is. A novella-sorozat 2021. szeptemberében indult és előreláthatólag 2022. februárig tart.

Előfizetés: szentesielet@gmail.com